- Segítened kell, Gábriel…
- Te nem tudod, mit kérsz. Komolyan mondom, nem tudod.
- De…
- Ha csak egyetlen rossz lépést tennék, ha csak egyetlen rossz gondolatom lenne, a nyakamon lenne az egész. Nem… nem akarok közelebb sodródni hozzá. Talán ha nem csapok nagy zajt, nem lesz nagyobb baj se. De amit te kérsz tőlem, Kata-
- De te vagy a legközelebb, nélküled-
- A legközelebb? Ó, nem. Nem a legközelebb. Ha egyáltalán bármiért is hálát adhatok az égnek, hát hála az égnek, hogy nem vagyok a legközelebb.
- Úgy értem, a legközelebb azok közül, akik…
- Hogy nem vagyok egy azok közül, akik akkor sikoltva vájták ki a szemeiket? Akik nem esznek és nem isznak, csak sírnak, és sírnak mióta meglátták? Erre gondolsz, ugye Katám? És te azt várod, hogy segítsek? Láttam őket. Nem csak azokat, akiket te is. Láttam, mi történik velük aztán; velük is, meg a többiekkel. Megszámlálhatatlanul sokan vannak, és figyelnem kell őket, Kata. Az álmaimban is, mindenhol… Fogalmam sincs, hogyan és miért… Hogy miért velem történik, de tudod mit? Elegem van már belőle, hogy ezekkel a miértekkel foglalkozzam. Mind itt vannak, tudod? Mind a Pokolba menők. Csak húzza lefelé őket az örvény, csúsznak lefelé némán, körbe-körbe, lefelé, lefelé, mintha egy átkozott WC-kagylóba bámulnék. Lelkek, Katám, emberi lelkek...
- Gábriel…
- Ne szakíts félbe! Egyáltalán honnan veszed a bátorságot? Hogy van képed?! Te nem tudod… Nem tudsz te semmit!
- Nem ülhetsz itt-
- Dehogynem.
- Figyelj rám! Nem—nem várhatsz, amíg… Amíg valami történik. Nem nézhetjük tétlenül a világvégét!
- Világvége? Miről beszélsz? Nekem inkább úgy tűnik, mindig is erre vágytunk, nem igaz? Hogy figyeljenek ránk, hogy nézzenek minket! Hogy féljenek tőlünk... és idegen ajkakon újra ott rebegjen a szólam: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket”!
- Nagyon költői, Gábriel, nagyon költői-
- Hát itt van, megkaptuk. Nagy Magyarország. Kárpátia Demonokrácia!
- Gábriel, kérlek… Könyörgöm…
Utolsó kommentek