Vérmagyarország

Fekete folyó elvisz engem. Ennem. Hústekercsek, ripi-ropi – kóborol, jár. Szemünkkel nézem. A zsák szemével nézzük. Fekete folyón. Megyek a fekete folyón. Tegnap, előtt, előtt, előtt. Előtte a zsák zsebe megtöltetett. Préda az úton. Vicsor-vigyor. Nektár a zsák szája…

2002. május 2. Közelről jégkására emlékeztető,  de áthatolhatatlan, hatalmas kupola borul a Kárpát-medence fölé, 9 nappal azután, hogy utóbb démonokként azonosított lények özönlöttek elő egy barlangnyílásból Tihany közelében. Még aznap, 2-án, bizonyos James…

 Vadkeleti szél oldalaz ki a fák közül a betonútra, tétován fodroz lángot és csuhát, majd tovasiet, és inkáb a lombozatot terrorizálva eltűnik az erdőben. A két alak (a könnyebbség kedvéért nevezzük őket Zoltánnak és Hugónak) ujjukat a metaforikus ravaszon tartva…

Az út, amin haladnak, valamikor túraösvény lehetett, vagy csak a vonalát keresztezhették egynek néhányszor - mindenesetre időről időre zöld keresztes festéssel megjelölt fákba botlottak. Egy ideje már hajnal volt. Álmos egykedvűen néz vissza a komor törzsek oszlopai közül…

Az eszelős maszatoló újra lecsapott, avagy ez azért már sok lesz a jóból, továbbá vérvirágok a halál szelében:

Nyolcan állnak a pincében; a levegő nehéz, régi. A sarokba dobálva székek, de senki nem sétál oda egyért, hogy leüljön. Az egyik falon szőnyeg, valaha értékes lehetett, de mostanra jól megrágta a történelem. Heten a pince lejárójánál állnak, egyikük a velük szemközti…

A vidék még éppen csak ébredezik. Fakóbbik arcát mutatja, legalább egy óra, míg megtelik árnyalatokkal. A harmat csillan csak meg imitt-amott, mint a korán kelő szemében a vekker képe: már megint munka van. Csak még egy kicsit… Gondolhatják, és lustán terpeszkednek tovább…