Vérmagyarország

 Először is szeretnék bocsánatot kérni azoktól, akik hétről-hétre türelmesen várták, hogy írjak a blogra valamit, és ugyanígy hétről-hétre csalódniuk kellett. (Különösen d.z., Zsu, és Honie, akire most gondolok).

 Az az igazság, hogy folytatás továbbra sem lesz, mivel menet közben, valahol félúton elvesztettem az érdeklődést, a motivációt. Úgy láttam, hogy az írás nem úgy megy, ahogy én azt elképzeltem, bár azoknak az érdeklődése, akik ennek ellenére mégis olvastatok, először meglepett, aztán örömmel töltött el. De a végén mégis úgy éreztem, hogy ez valahogy nem elég nekem, és nem kapok eleget vissza ahhoz képest, amennyit foglalkozom a bloggal. Az elején persze más volt, sokkal könnyebben ment. De később... Ráadásul más dolgok felé irányítottam át energiáim amúgy nem túlságosan magasra csapó hullámait.

 És hogy miért nem írtam semmit eddig? Mert egyrészt nem voltam biztos benne, hogy huzamosabb időre le szeretném zárni a dolgot. Ha valahonnan el kell szakadnom, szoktam ilyesmit csinálni (mindenki nagy értetlenkedése közepette, ahogy az lenni szokott). Ez egy hiba bennem, mint ahogy a kishitűségem is. Gondoltam biztos látjátok majd, hogy nincs semmi új, és majd olvastok mást, igazán nem fog megérinteni benneteket a dolog. De most mégis azt látom, hogy ennyi idő múltán is, legalább egy-egy komment erejéig, vagy akár egy e-mail hosszúságban mégis csak rákérdeztek a dologra, ezért aztán végül mégis arra gondoltam, hogy írok pár szót.

Tehát a lényeg: mostanában biztosan nem fogom frissíteni a blogot, ha újrakezdem, akkor is lehet, hogy másba fogok kezdeni. Tényleg köszönöm az eddigi érdeklődést, és bocsánatot kérek, amiért alábecsültem, hogy mennyire vagytok, voltatok lelkes olvasóim!

Sötét volt, hideg levegő csípte az arcát egy romos ház felső szintjén. Mindenhol téglák és por, kacatok és a végtelen reménynélküliség nyomai. Luca a szoba egyik világosabb sarkában kucorgott, éhes volt és fáradt, de nem mert elaludni. Ruhája elszakadt, cipője átázott, csupa por mindenütt a bőre. Még csak alig pár órája, hogy sikerült itt elbújnia.

- Nem alhatok el! Nem moccanhatok meg! Nyugalom. Semmi mozgás. Akkor észrevesznek és vége. Vége mindennek. Nem lehet, egyszerűen nem lehet!

Egyszerre csak halk neszt hall a földszintről:

- Lépések? Vagy…valaki levegőt vesz? Mi ez a szag? Ez füst. De…honnan? És kitől? Mi ez az egész? Én ezt….ezt nem bírom, hagyjanak…elég volt…nem én akartam, nem én tettem ezt, véletlen volt minden…

Ekkor egy durva kéz szorítja meg a csuklóját, és mint egy rongybabát, felráncigálja a földről. Szinte az arcába mászik az a valaki, aki őt éppen szorongatja.

- Hát itt vagy…mondtam én a fiúknak, hogy nem leszel te egyszerű eset, kislány. De most mondd meg, miért futottál el? Hát bántottalak én téged? – a férfi, aki Lucára vadászott erősen bűzlik. Alkohol, cigaretta és némi állott kajaszag szivárog emberünkből. Luca a kimerültségtől és az éhségtől alig áll a lábán, ez a szag pedig csak rátesz egy lapáttal émelygésére. A férfi erőltetetten vigyorog, fogai koszosak és ápolatlanok. Mint az egész ember maga.

A lány körülnéz és meglát egy üres borosüveget elérhető távolságban. A férfi csak beszél, beszél és beszél, hogy ő mennyire nem akarja őt bántani. Érezhetően részeg, Lucába kapaszkodik. Ekkor egy hirtelen mozdulattal felkapja az üveget a mellette álló szekrény polcáról és ezzel a lendülettel a férfi fejéhez vágja. Tompa koppanás, és az üveg eltörik. Fülsiketítő csörömpöléssel hullik szét a zöldes üveg szilánkokra, apró csillagokként hullnak a padlóra a darabok. A férfi üvöltve terül el, a fejét fogja – már amennyire kivehető alakja a sötétben.

Luca meg van rémülve, elejti az üveget. Már nem érdekli semmi, fél, neki el kell innen mennie, elfutni, amilyen messzire csak lehet. Kiszalad a szobából, le a lépcsőn, ki a házból és valamerre be a bozótba. Aztán többre nem emlékszik, csak arra, hogy mikor kinyitja a szemét, Zoltán ébresztgeti. Ő megijed, letépi magáról a pokrócot, négykézláb próbál mászni, de hátával egy fának ütközik.

- Ne félj, segíteni szeretnék. Itt találtunk rád, teljesen eszméletlen voltál. Már órák óta próbálunk beléd életet lehelni, úgy látszik sikerrel. Szerencséd van, hogy rádleltünk, éppen indulni készültünk, mikor valaki észrevett téged a fűben arccal a föld felé. – Luca bizalmatlan, de Zoltán lassan megnyeri magának a lányt. Elmesél mindent, amit róluk egy újoncnak tudni kell, és titkon azt reméli, ez a lány lesz a csapat legifjabb tagja. De ezen egyelőre nem gondolkodik sokat, lehet, hogy a lány sohasem fog megszólalni. Lehet, nem is alkalmas, hogy segítsen nekik. – Van kedved velünk tartani? Hacsak egy darabon is, de jöhetnél velünk, megvédünk, semmi baj sem lesz. És ha gondolod, mesélhetsz magadról, de ha nem, az sem gond, ahogy szeretnéd….hm? Mit szólsz hozzá?

- Luca, baj van? Jól érzed magad? Nagyon sápadt vagy…

- Öhh…ne haragudj, Álmos, csak…elszédültem egy pillanatra. Semmi, igazán semmi bajom sincsen. – mosolyogni próbál Luca, de a szíve zakatol, mint egy hibás gép. Már nagyon rég elfelejtette ezt a történetet – legalábbis azt hitte, hogy elfelejtette.

- Nyugi, nekem bevallhatod, ha félsz vagy valami…komolyan. Semmi gáz, hidd el nekem. – és Álmos karjaiba burkolja a lány remegő, félelemtől feszülő testét. Luca apránként belátja, hogy messze van már az az éjszaka, és Zoltánnal nagy szerencséje volt. Rosszabbul is elsülhetett volna a bujkálás is, és az órákig való futás a sötét erdőben.

- Ami azt illeti…tényleg félek. – fogadja az ölelést, próbál elbújni Álmos szorításában, mélyebbre és mélyebbre minden sóhajjal és aggódó álomdarabkával. Egy kövér, szürke könnycsepp gurul végig Luca hófehér arcbőrén, Álmos köpenyére cseppen. A sötét szövet magába issza. Nyoma sincs már.

- El sem tudtam eddig képzelni, hogy élvezzem a botorkálást. De most így nekem jó. Tetszik a dolog. – mosolyog Álmos Lucára, újdonsült útitársára. Mesterének végtelenül hálás, hogy csatlakoztak végül a fehér lángba boruló alakokhoz. Álmos kilátástalannak ítélte eddigi helyzetüket s bár most sem volt semmivel sem rózsásabb a helyzet, legalább nem foglalkozott vele. Volt valaki, aki elterelte erről a figyelmét. Igen, a lány a jobb oldalán.

Luca meglehetősen gyors léptű teremtés volt, Álmos megfigyelte a mozgását is. Minden idejét annak szentelte a napfelkelte óta, hogy minél jobban az emlékezetébe vésse a lány legapróbb rezdüléseit is. Észrevette, hogy míg ő kettőt lép, Luca hármat. Ennek igazából semmi jelentősége, de Álmost nagymértékben megnyugtatta a dolog, hogy képes ilyenekben örömét lelni.

A csapat egy képlékeny alakzatként rótta a métereket az őszi gúnyába öltözött erdőben. A levelek sírtak a száraz fűben, mikor rájuk léptek, a reggeli harmat könnyként csorgott végig a fák szárain, beleivódva a durva mélyedésekbe, majd egy nagyobb cseppben összegyűlve lepottyantak a síró levelek közé. Ott aztán kopott tornacipő orrát nedvesítették be, Luca lábán cipeli őket tovább.

- Mit gondolsz, meddig tart ez az egész? Ez a megyünk, de sehol semmi? Már hetek óta gyalogolunk, de még nem érkeztünk el egyetlen városba sem. Hol vagyunk egyáltalán?

- Számít ez valamit? Én már teljesen beletörődtem ebbe. Megyünk valahova, az út hosszú, sokáig tart. Én hiszek abban, hogy ennek van értelme.

- Jó neked, bár gondolom, neked sem volt könnyebb megszoknod ezt az egész helyzetet.

- Hát persze, hogy nem, de mit sem változtat ez most a helyzeten. Álmos, ne filozofálgass, nem áll jól neked, inkább kapj el! Bár nem hiszem, hogy sikerülni fog…

Luca széles mosollyal az arcán nekiiramodik a keskeny utat övező bozótosnak, ami két-három méter után egészen átláthatatlanná kezd válni. Hallja a recsegő ágakat a háta mögött és csak fut, azt sem tudja merre, de fut, nem is ezen a világon. Álmos egyre jobban lemarad, köszönhetően a visszacsapodó ágaknak és a sok gaznak, amibe folyton beleakad a lába. Luca elöl, Álmos utána, mint a játékos kiskutya, ha kergeti a kiscicát. Pár percnyi futás után Luca behúzódik egy nagyobb gaztenger közepére és vár. Meg akarja ijeszteni Álmost. Vár. Fülel. Sehol senki. Izgalma kezd alábbhagyni, már a szíve sem ver olyan gyorsan. Hova lett Álmos? Az előbb még itt volt a…

- Na most elkaptalak! – Luca óriásit sikolt, Álmos pedig elégedett vihogással veszi tudomásul az akció sikerét. Megragadta a lány csuklóját, mintha nem akarná többé elereszteni. A lány amennyire lehet, megrémült, szíve még gyorsabban ver, mint azelőtt. Azt veszi észre, hogy egyre inkább eluralkodik rajta a félelem, az az ismerős félelem. Visszaemlékszik arra az estére, amikor ugyanígy „meglepték” őt.

A Rémkirály az Élet Nagy Kérdésein filozofálva meríti rettentő Tekintetét a Sötétségbe.

-Áruld el, barátom, Iskarióti, miért gyűlölnek engem az emberek?

És válaszol az Örök Áruló:

- Mert gyilkolod őket. Mert elvetted tőlük a szabadságot.

- Hiszen lett helyük, hogy sokasodjanak, több tér, hogy éljenek. A szabadságért cserébe pedig adtam nekik enni, és fedelet mindenki feje fölé. Miért gyűlölnek mind ennyire, hiszen még csak nem is én vagyok az első…

- Aki előtted megtette, ember volt. Az emberek szörnyetegnek nevezték, és megnyugodtak. Te szörnyeteg vagy, mit kezdhetnének veled? Nevezzenek embernek? Látnak benned valamit magukból, és ez mindennél jobban felháborítja őket. Még ha nyernek is bármit az uralmad alatt, ne várd, hogy valaha is megköszönik. A vért, ami a múltban kiomlott, nem mossa el semmi, csak újabb vér a jövőben.

- Szerencse, hogy én nem vérzek.

- Nem számít.

- Azt hittem, leszámoltak már ezzel a fogat fogért dologgal. Hogy odatartják a másik orcájukat is… Így mondják, nem?

- Bármilyen civilizálttá is lett az emberiség, bármilyen igyekezettel is próbálja átfesteni a családi portrén az állatőrökbe bújt ükapát valaki mássá, akit modernebbnek, következésképp jobbnak gondolnak, a jelenlététől soha nem szabadulnak meg. Darwin, Freud és a többi épp csak emlékeztetők, hogy a megbocsátás, a béke, bármi, aminek köze van az emberi altruizmushoz, csak addig tart, amíg az az ember biztonságban érzi magát: az ellenség a föld alatt, asszonyai szíve alatt az ő magzata – vér az ő véréből.

- Már megint a vérnél vagyunk. Hát végül minden a vérhez vezet vissza?

- Végül minden.

- Úgy érzem, kimaradok valami fontosból. Annyira azért mégsem, hogy ne gyűlölnének…

- Igen…

A csendben a Cheshire Macska félholdvigyora dereng.

- Különösen, miután elvettem tőlük az Internetet!

- …Érzékeny pontjuk, uram.

És lőn Sötét, még Feketébb, mint Volt.

Most vettem csak észre, hogy az aktuális epizód végig vázlatnak volt jelölve. Valami már régóta gyanús volt - most már tudom, hogy a "szólj hozzá" hiánya. Ezt nem hiszem el... Pedig most végre sikerült tényleg vasárnapra megírnom az epizódot!

---

Egyébként ezt szerettem volna megosztani veletek, kicsit rendhagyó módon videós bejegyzés formájában. 

 Itt pedig egy magyar fordítás a dalszövegről.

Kata és Tamás a szőke lány konyhájában ül, csendesen élvezve a jóllakottságot. Most, hogy a hasuk tele, az érzékeik újra kinyílnak az őket körülvevő világra. Az első dolog, amit észrevesznek, hogy a hely bizony elég szűkös. A konyha nagy részét legalább fél évszázados konyhabútorok foglalják el; az a fajta, amiről az ember azt hinné, hogy már  összeszerelésekor kopottság- és letargiafürdőben pácolhatták, hiszen szinte elképzelhetetlen, hogy valaha üdítően hathatott a látványuk.

Tamás kezd először fészkelődni, és ahogy megpróbálja kinyújtani a lábait, az asztal alatt Léna Magdáéba ütközik. Akár a csiga a szemeit, a fiú az érintésre rögtön visszahúzza őket.

- Bocsánat-

- Köszönjük!

Szólal meg egyszerre Kata és Tamás.

- Szívesen. Ha esetleg még éhesek lennétek, körülnézhetek, hogy maradt-e valami.

Léna Magda gyakorlottságra utaló mozdulatsorral hajtogatja ki magát az asztal és a falhoz állított szék öleléséből. Már indulna is, de Katáék őszinte tiltakozása megállítja.

- Jó… Akkor gyertek át a nappaliba, ott jobban elférünk.

A nappali valóban sokkal kényelmesebbnek bizonyult. A fakóság uralta atmoszféra ugyan még mindig jelen van (valamiképp kívülről szorítva és ugyanakkor belülről feszítve hőseinket), de most legalább süppedős fotelekben kell Katának és Tamásnak megbirkóznia vele. Vendéglátójukat is először veszik jobban szemügyre, aki a dohányzóasztal túloldalán, egy kék-vörös lepedővel letakart kanapén fekszik, lábait lógatva a karfáról.

A lány egy védtelen, törékeny kismadár benyomását kelti, aki emiatt aztán örök haragban is áll a természettel. Néha-néha egy hirtelen mozdulattal mintha önmagát és a világot vonná kérdőre: „Azt hiszed, ez vagyok? Ha!”

- Szóval… Léna Magda? – zavarja meg az ablakpárkányra állított óra tikktakkolásával szabályos időközökre bontott idő hibátlan futásával járó nyugalmat Kata.

- Szokatlan, ugye? Persze nem én adtam magamnak, de szeretem.

- Elfelejtett királylányos ebben a szürkeségben, nem? – jegyzi meg Tamás.

- Talán nem tetszik az otthonom? – villan a lány tekintete.

- A szürkeséget… Nem úgy értettem!

Tamás sietős visszakozása meglepi és kicsit talán csalódottá is teszi Léna Magdát. Megtámasztja magát a könyökével, és az ablakon át az elvonuló viharfelhők után néz.

- Jól van, na. Ne parázz. Mitől vagy ilyen ideges? Rossz a lelkiismereted? Fura pár vagytok.

- Nem vagyunk pár! – siet tisztázni a dolgot Kata, talán egy hangyányit túl gyorsan.

- Ketten vagytok, nem?

Egy vicc juthatott eszébe? Ki tudja. Mindenesetre Léna Magda elmosolyodik.

- Úgy igen, de egyébként-

- Nem. – fejezi be Tamás, bár nem szívesen.

- Éértem.

Az óra ketyegése kérés nélkül veszi át az üres helyek kitöltésének nehéz feladatát, míg Léna Magda újra meg nem szólal.

- Ha a ruháitok megszáradnak, indultak újra tovább?

- Igen. Valahová mindig menni kell…

- Miért? Nem egyszerűbb egyhelyben és életben maradni? Van étel, tető a fejed felett… Igazam van – Tamás? Te egyetértesz velem, nem igaz?

A fiú nem válaszol, de az arckifejezése elárulja, hogy nem tetszik neki a kérdés, még kevésbé az, hogy Léna Magda ennyire örömét lelte abban, hogy feltehette.

- Hagyd. Inkább én válaszolok a kérdésedre – hajol előre Kata. – Tudom, ahogy mindenki tudja, hogy nincsenek már hősök. Lehet, hogy sose voltak. Valószínű. Csak mi vagyunk, emberek, és lehet, hogy nem tehetünk semmit a világért, az országért, vagy akár csak egy másik emberért, de ha körülnézel magad körül, láthatod, hogy egyvalamiben nagy tapasztalatunk van. Bár a tapasztalat talán nem a legjobb szó. Inkább történetek.

- És mi volna az?

- Tudjuk, hányféle mód van, ahogy egy ember meghalhat.

- És te meg akarsz halni?

- Nem. De nem akarom kivárni, míg egyszer csak megtörténik velem.

- Ostobaság. Mi a különbség, ha így is, úgy is lemegy a függöny?

- A tudat abban az egy, utolsó pillanatban.

- Az csak egy pillanat. És éveket, az egész életedet adod fel érte.

- Az a pillanat az út vége. Az egész élet lényege… az ellobbanás.

Léna Magda elgondolkodva nyújta ki a lábát, előbb a balt, aztán a jobbat, majd hagyja visszaesni és a kanapé oldalához koccanni őket. Végül Tamáshoz fordul.

- És te?

- Nekem… Kata minden pillanatom.

Léna Magda bólint, aztán szórakozottan elnyúlik.

- Lehet, hogy elkísérlek titeket egy darabon. Nem ismeritek a várost.

Ülök a székben, fogom a fejem, és nem jön semmi. Csak a nagy kép van, de kis epizódra nincs ötlet. A héten valami más kötött le, ma pedig a tegnapi lakodalom utáni fáradtság nyomaszt. A fizikai mellett az is, hogy fantasztikusan antiszociálisnak éreztem magam, mivel nem szeretek táncolni. Miért nem tudok könnyedén írni, mint jópár másik ember? Ebben is túlkontrollálom magam, mint az iaidóban, mint a vezetésben, mint az életben? Ennyire nem tudok ettől megszabadulni? Miért kell küzdenem minden szóért? Mit csinálok rosszul?

Engedjem el magam, persze... De azt senki nem mondja meg, pontosan hogyan is kéne.

Holnap reggel meglátom, hogy sikerül-e valami. De hamár ezt a két bekezdést is negyven perc alatt sikerült megszülnöm, nem tudom, mi lesz még. Muszáj lesz összekapnom magam. Nem veszíthetek ellenem.

Kata és Tamás éhesen és elveszve baktat a szombathelyi utcákon. Helyzetük kissé Jancsiéra és Juliskáéra emlékeztet, a különbség csupán annyi, hogy mézeskalács-házikót aligha van reményük találni. Ami pedig a boszorkányt illeti, ő valószínűleg régesrég önként magára zárta már a kemence ajtaját a mi mesénkben.

Az utcanévtáblákat sem figyelik, a nevek nem nyújtanak semmi segítséget a tájékozódáshoz. Minden kétségbeejtő körülmény dacára a fiú és a lány a Gondviselés tenyerébe helyezi életét, abban bízva, hogy a Mesélő ritkán hagyja cserben Meséjének kedves alakjait. Végül mindig minden jóra fordul. Csakhogy van úgy, hogy a Mese még tovább nyúlik, mint amennyit a kavargó köd a horizonton látni enged, és hirtelen bizonytalanná válik, hogy a Sors vajon csak próbára tesz-e, vagy egyszeriben pótolható mellékszereplőkké válunk a történetben, amit a sajátunknak hittünk.

Katát és Tamást is ugyanezek a kérdések gyötrik, és Fortuna nem látszik mosolygós arcát mutatni feléjük. A szürke lakótelep, ahová jutottak, a kapualjban döglődő koktélkutya, ami mellett elsétálnak, a romlás szaga, amit felver az eső…

De ma könyörületes leszek a két fiatallal. Berregés és egy elektromos zár kattanása, bár önmagukban nem a fülnek legédesebb hangok, Katában és Tamásban mégis valami jóleső, meleg érzést támasztanak egy pillanat alatt. És mivel mindketten eleget áztak már az esőben, mintsem hogy elúszni hagynák akár a legvékonyabb szalmaszálat, amit a Szerencse eléjük vet ebben a sötét időben, ezért a második emeleti ablakban megjelenő szőke fejhez tartozó Léna Magda már csak kettejük hűlt helyének kiálthatná le: „Gyertek fel! Van forró tea!”

- Nem baj, ha ideülök melléd? – szólítja meg Álmos az egyetlen női tagot a nyolc különös alak közül. A lány a hideg aszfalton ül és kopott cipőjével a szegély sáros földjét túrja, mikor meghallja a kérdést.

- Dehogy, nyugodtan. – szemét Álmoson felejti, és ha nagyon figyelünk, egy halvány mosolyt is észrevehetünk.

- Álmos vagyok, szia. Azzal a fura alakkal vagyok, aki éppen a te főnököddel beszél.

- Az igaz, hogy fura, de jó fejnek tűnik. Már akartam is beszélni veled, de…valahogy sosem mertem odalépni hozzád, tudod, Zoltán kicsit hirtelen haragú…akarom mondani, a Főnök.

- Nekem nem úgy tűnt, inkább Hugó bá’-t nevezném annak, nem Zoltánt… öhm…. – és ennél a pontnál Álmos hófehér arcán pír jelenik meg, egészen a füle hegyéig megfigyelhetően – megtudhatnám a nevedet? Csak hogy hogyan szólítsalak ezután….

- Ne haragudj, elszoktam a bemutatkozástól. Tudod, akikkel találkoztunk eddig, azoknak nem kellett megmondani a nevemet… gondolom, tudod, miért. Luca vagyok. – a név kimondásával egy időben a lány, ezek után csak Luca, elmosolyodik, egészen láthatóan. Álmos szemébe őszinte zavar férkőzik be, azon dolgozik, hogy ebből Luca ne lásson meg semmit.

- Értem én, persze! – idegesen nevetgél Álmos, leplezni próbálja, hogy a lány mosolya elgyengítette.

- Figyelj csak, nálatok voltak lányok a csapatban? Ez az egy dolog nem hagy engem nyugodni. Állítólag furcsa, ha lány is csatlakozik egy ilyen menethez.

- Hát tény, hogy nálunk nem voltak, de szerintem nem furcsa…sőt, örültem volna, ha nálunk lett volna lány. Vagy lányok. – kaján mosoly jelenik meg Álmos arcán, amin ő maga is megdöbben. Igaz is, miért nem voltak Sólyomlányok?

Milyen jó lett volna, nem? Amikor este meghúzták magukat ilyen-olyan helyeken, mennyivel jobb lett volna egy lány arcát nézni a holdfényben, mint a sok fáradt, elcsüggedt férfiét. Sokkal több érzelem és szín szorult volna ezekbe a szürke, dermesztően telepedő napokba. Le sem lehet vakarni a közönyt az arcokról mindenféle női behatás nélkül. Álmos visszaemlékszik a régi időkre, a gimnáziumra és arra a szép lányra, akibe fülig beleszeretett még kis gólya korában. A lány szép arcú és vékony volt, csinosan öltözött. Mosolya leírhatatlan, szemei fényesek és élettel telik. Maga az álomnő – Álmos számára. De a lány elballagott, és Álmos sohasem merte őt megszólítani, kicsi volt és félénk, megmaradt az érzés a plátói rajongás szintjén.

Ahogy ott ül Luca mellett és a felkelő Napot kémlelik csendben,valami érezhető, de láthatatlan cérnaszállal érzi összekötve magukat. Álmos néha lehajtja a fejét és a földet kémleli, a kis kavicsokat az aszfaltba olvadva és észrevétlenül Luca arcára sandít. Barna, hullámos haj, hátul összefogva egy rojtos kék gumival, fülében egy kék gyöngyös, hosszú fülbevaló, kiválóan illik a lány szeméhez. Örül, hogy csuklya nélkül láthatja őt. Vonásai lágyak, emlékeztetik a szép végzős lányra néhol. Szemöldöke határozott, nőies. Álmos beleszeret a lány ajkaiba. Rengeteg dologhoz szeretné hirtelen hasonlítani, de nincs egy sem, ami ennyire el tudná őt ragadni. Nem is tudja, hány perce (hány órája?) csodálja már őt…egyszerűen mindegy, amíg nézheti, nézi. Valahol máshol jár. Nem fázik, nem érzi már a csípős hajnali levegőt sem az arcán, sem a kézfején. Nem idegeskedik, hanem hagyja magát elmerülni az új lány felfedezésében.

- Kérsz valamit enni? Nem vagy éhes? Hm? …Álmos…ÁLMOS!! Hahó! Föld hívja Álmost! Itt vagy? – mosolyogva kérdi Luca Álmostól, aki eléggé belemerült a csodálásba, és észre sem vette, hogy Luca már harmadszorra próbálja vele felvenni a kapcsolatot.

- Öhm, de igen…ami azt illeti…éhes vagyok. – fülig pirulva Álmos észreveszi, hogy tényleg elég komolyan korog a gyomra az éhség említése nyomán.. – Már napok óta nem ettem rendesen, sőt, hetek óta. Mióta kószálunk mindenfelé.

- Hát nekem sincs kis hűtőszekrényem kész kajákkal, de a semminél egy-két tábla csoki is jobb. Mikor eljöttem otthonról, gyorsan bedobtam a zsákomba párat, így húzom ki napok óta…nevetséges, de rosszul vagyok, ha pár napig kimarad.

- Ismerős, a kishúgom is, aki… - Álmosnak ekkor jut eszébe, hogy a kishúga…igen, nincs többé kishúga…erőt vesz magán, lenyeli a könnyeket és folytatja - …aki nagyon szép lányka, szereti, folyton nassolt, nekem kellett becsempésznem a szobába, hogy anya meg ne lássa… - Álmosra rátörnek az emlékek: anya, apa, család…hol van ez már? Senki sincs. Ő van. Senki más. Ez így nem fair, de „ilyen az élet”…el kell fogadni.

Luca feltúrja a táskáját, egy tolltartó, 3-4 könyv, ruhák kerülnek elő belőle. Aztán feltűnik az említett csoki is. Kibontja, letör egy sort és Álmosnak nyújtja.

- Köszi szépen, majd meghálálom…nekem kajám nincsen, de majd szerzek neked valamit az erdőben, úgyis folyton a bozóton kell keresztül vágni. De remélem, azért Pestig nem kell a zöldben botorkálnunk.

- Mert akkor jöttök? Húú…jó lenne, én örülnék neki, mert akkor lenne velem valaki…izé, mellettem, aki egyidős velem és…ebből nem keveredek ki zavart vihogás nélkül, igaz? – Luca kijelentésével ellentétben meglehetősen magabiztos mosollyal kérdezi ezt a balján ülő fiútól.

- Hát ezt nem én döntöm el. De…én mennék. Szívesen. Ha rajtam állna a dolog, elhiheted, hogy veletek tartanék…nézd csak, itt jön a mesterem. Megpróbálom meggyőzni, hogy menjünk veletek.

- Szerintem Zoltánnak sikerült már, ismerem az arckifejezéseit, ez az, amikor beszervez valakit az akcióiba. Isten hozott köztünk!

Luca egy puszit ad Álmos arcára, maga sem érti, miért, ez ösztön volt, nem meggondolás. Álmos szemmel láthatóan zavarba jött, a lány legbelül viszont élvezi, hogy ilyen hatással volt rá.

- Álmos, figyelj rám jól, Zoltánnal megbeszéltünk valamit. – szól elgondolkodva Hugó a fiúhoz, akinek ő is észreveszi az arcán a megilletődöttséget, látta az előbbi puszit is, de nem szól semmit.

- Arról volt szó, hogy megyünk-e velük a fővárosba, igaz?

- Igen. Jól tudod.

- …és? Megyünk? – ideges, gyermeki fénnyel a szemében Álmosnak ez a leghőbb vágya ebben a percben. Mint egy pohár vízre, annyira szüksége lenne rá.

- Álmos fiam, te nagyon menni akarsz, látom rajtad…

Egy hétre túrázni megyek, de előredátumoztam egy posztot szerdára. Egy ismerős tollából származik, fogadjátok szeretettel. :)

- Főnök.

- Hmm.

- Szerintem ez nem oké.

- Jó.

- Hogyhogy jó?

- Addig, amíg csinálod, amit mondok, rendben van, hogy szerinted ez nincs rendben.

- A többiek is húzódoznak. Figyelj, Főnök. Én értem, hogy sámánok vagyunk, meg minden, de azért ez elég meredek jósálomnak, nem?

- Egy angyal, Gábriel, elmondta, mit kell tennünk.

- Ez is… Egy angyal? Mi közünk nekünk az angyalokhoz? Mi sámánok vagyunk. Ha legalább egy hörcsögszellem szólt volna hozzád, vagy valami. Legalább az a kis pufók féle?

- Az a puttó. Egyébként is, ismered a történetet, nem? Hogy miért sámánok vagyunk, és nem táltosok? Akkor mi a kérdés?

- Persze…

- Zsák megvan?

- Meg. Ezt is az angyal mondta?

- Nem, ezt én mondom. Az angyalok túl elszálltak az ilyesmihez. Tudod: „Az érsek trónusának árnyékában…”, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Bíznotok kell bennem.

- Ehh. Jól-

- Baj van, főnök!

- A fene. Azt hittem… „Amikor megtörik a szív és…”

- Orvoshoz-

- Mi a-

- Főnök, indulj, elég-

- Mindenki fogja be! Csöndet! Ott-

- De főnök!

- Ott a kölyök! Nincs idő tökölni!

- Kit érdekel, Csabi mindjárt-

- „A fényembe lép, és megmutatja…”

- Főnök!

- Úristen… meghalt…

- Szedjük össze a srácot, és tűnés! Csináljátok!

- De Csaba-

- Ő vagy egy millió? Neki már nincs tovább!

- Jah, hála neked, ~főnök~!

- A rohadt világról van szó, ne csináljátok már a fesztivált!

- Ezt nem hiszem el…

- Megvan az a zsák?

- Én kiszállok-

- Meg…

- Hugó… Te állat.

- Gyerünk.

A furgon ajtaja kicsapódott, és Álmos szemközt találta magát fél tucat emberrablóval és egy zsákkal, aminek feneketlen torkába bámulva ráköszönt a felismerés, hogy az éjszaka nem mindig várja meg, míg lemegy a nap.

Katának egy lelkét kilehelő elefánt jut először eszébe, ahogy a teherautó fékez, aztán megáll egy kertes ház előtt. Tamás, miután maga is kiszállt, előrebillenti az ülést előtte és a kezét nyújtja – Kata nem fogadja el, az ajtó fölötti kapaszkodót megmarkolva segíti ki magát. Az utcán megállva azonban magabiztossága valamelyest lelohad, és a szíve a megtelik bánattal. Már sajnálja egy kicsit, hogy hagyta magukat meghívatni a sofőrrel.

- Mint egy temető, nem, Tamás? – fordul kissé zavartan ácsorgó utastársához.

- Hmm? Mire gondolsz? – rezzen fel amaz.

- Hát- Semmi. Nem számít.

A lány csalódottan néz végig újra az utcán. Az ő szemében számozott sírkövekké válnak az elhagyott otthonok. Mind egy-egy emberre, egy családra emlékezteti, akikkel ugyan sohasem találkozott, mégis érzi a hiányukat. Kitépett lapok a könyvben, amit éppen olvasni próbál.

- Na, gyertek, gyerekek. Épp vacsoraidő van, az öreglány meg mindig annyi mácsikot csinál, hogy alig bírom… - zavarja meg a sofőr Kata merengését. Az étel említésére a lány gyomra hangos korgással felel. Igaz, ami igaz, ahogy elindultak, egyikük sem gondolt rá, hogy a tele has nem tart örökké.

Tamás és Kata egymásra néznek, aztán vendéglátójuk nyomába szegődnek, aki addigra ugyan a kertkapun már beljebb került, de a muskátlis ablakig még nem jutott el. Útját állta ugyanis egy törékeny, ősz hajú hölgy, aki margarétamintás otthonkáját szorosan összehúzva magán a hűvös esti szél elleni védelemül, megsemmisítő pillantással tartja őt sakkban.

- Minek hoztad ide ezeket?! Mondd meg nekik, hogy takarodjanak. Büdös csavargók!

Kata köpni-nyelni nem tud; a néni hangját olyan maró gyűlölet fűti, amilyet csak évtizedek kitartó érlelése szülhet.

- Ne csináld ezt, Márti… Ezek csak két éhes gyerek.

A sofőr csitító szavai, ha lehet, csak tovább hergelik az öregasszonyt.

- Azt akarom, hogy TŰNJENEK INNEN! Rohadt csavargók! Rohadt csavargók, a nyakunkra hozzák a polgármestert! Asziszik ezek csak úgy kóricálhatnak oda-vissza, meg turistálkodnak, míg az ember dolgozik, meg megpróbál ÉLNI! Rohadt, büdös, átkozott csavargók!!

Kata és Tamás bénultan állnak az ellenségesség és harag fröcsögő hullámai alatt. Az ordító feleségét befelé terelgető férfi visszanéz rájuk, és mintha azt mondaná „Sajnálom…” vagy „Sok szerencsét.” vagy egyszerűen „Viszlát!”, mielőtt becsukja az ajtót. A vénasszony kiabálása egy idő után elhalkul, és a két fiatal egyedül találja magát a halott utcán, az újra rákezdő eső alatt.

Az Iskarióti a már rég nem működő földalatti lejáratánál, a korláton ül. A lába mellett egy kövér galamb dülöngél, míg ő elmélyülten tanulmányozza a Milleniumi emlékművet. Időnként egy-egy darabot tép a kezében tartott zsemlyéből, és a madár elé ejti.

Sosem nevezné magát műértőnek, de lenyűgözi a szoborcsoport, és amikor csak teheti, kilátogat ide. Pedig esetében aligha lehet valamiféle hazafias érzésről beszélni. A gondolat fanyar mosolyt fakaszt az arcán. Ó, nem. Amellett, hogy szülőhazája messzire esik e helytől, puszta léte is arcon köp mindent, amit egy hazafi képviselhet. Ha kérdeznék, akkor mi vonzza ki ide hétről hétre, szó nélkül az oszlop tetején álló diadalmas figura felé bökne, de bővebb magyarázattal nem szolgálna. Persze senki nem mondaná rá, hogy beszédes fickó, a képzeletbeli kérdező mégis érezné talán, hogy az igazi okot maga az Iskarióti sem találta még meg. Az arca mindenesetre nem árulkodik. Épp olyan üres, mint a már rég nem dobogó szív a mellkasában.

- Mi újság, Pletykás?

Ajkak és egy nyelv tűnnek elő a levegőből, nem messze az ücsörgő Iskariótitól, és könnyű fuvallat támad, ahogy a száj beszélni kezd.

- Figyelem, ahogy kérted. Barátunk különös magánakcióba kezdett.

- Mit csinál?

- Pestre tart, eddig rendben van, kérlek, de nem egyedül jön.

- Világos, ez nem újság.

- Nem, én nem a fiúra gondoltam. Egy csapat különös embert szedett össze; vagyis inkább azok őt. De ha igazán pontos akarok lenni, azt mondanám, hogy közös erőfeszítéssel sikerült ilyen irányba fordítaniuk az események alakulását.

- Értelek, Pletykás, értelek, inkább azt mondd meg végre, kik azok?

- Hát én tényleg nem tudom. De ismerős szaguk van, pedig emberek. Mármint ha éppen lángolnak.

- Lángolnak.

- Igen, de ne vágj közbe, hadd mondjam el!

- Persze, persze! Mondd csak - a színpad a tiéd.

- Szóval, az úgy volt, hogy fogták magukat, és az ujjukba haraptak, aztán a vércseppel egy vonalat húztak a kézfejükre, keresztül a tetováláson, és akkor láng csapott ki a kezükből, és fel, és akkor ki, mint egy szárny, és egy olyan huppanó hangot hallottam, ahogy a szárnyak beburkolták őket, és onnantól kezdve olyan szépen égtek, mint a zárlatos karácsonyfák. És így vonulnak idefelé.

- Ennyi? Lángolnak és jönnek?

- Hát… Út közben elintéztek egy kisebb, éhes ördögfattyút. Tudod, azok közül a parazitafélék közül. Mindig mondtam, hogy azok aztán mindennek az alja.

- Mondod te, aki nem vagy több egy – már megbocsáss – lebegő, soha be nem álló szájnál.

- Van szemem is, hogy lássak.

- Ó, elnézést, majdnem megfeledkeztem arról a valamiről, amit leginkább egy karamellizált agyként tudnék leírni, aminek penészes kókuszgolyót passzíroztak a homloklebenyébe.

- Most mondd, hogy nem vagyok édespofa!

- De... Ha bárkinek lenne gusztusa hozzád.

- Ez azért fájt.

A nyelv keresztülúszik az ajkak alkotta karikán, és a száj lassan visszaolvad a levegőbe, ahogy érkezett. Az Iskarióti nem törődik a tiszteletlenséggel. Inkább felkel a korlátról és a zsemledarabokat csipegető galambra néz. Hirtelen ötlettől vezérelve felemeli a lábát, a rálép, készen arra, hogy lassan és megfontoltan eltapossa a madarat. A méretes tollpamacs kétségbeesetten verdesve próbál valahol máshol lenni, mint egy 44-es láb alatt. De nincs menekvés. Az Iskarióti talpa alatt már apró bordák roppannak, amikor is a férfi szeme előtt hirtelen az oszlop tetején álló alak képe jelenik meg. Ugyan a tekintete még mindig üres, mégis leveszi a lábát a galambról, és a cipője orrával egy kicsit is odább tessékeli. Kegyelem… talán? Elfintorodik, és inkább újrajátssza a fejében előbbi beszélgetését a Pletykással, mielőtt elindulna vissza szálláshelye felé.

- Mire készülsz, Pytho? Nem így beszéltük meg. – kérdi, de a még mindig menekülő galamb nem fordul vissza, hogy válaszoljon a kérdezett helyett.

- Miért jöttél utánam? – kérdi Kata, miközben a szélvédőn hányódó esőcseppeket figyeli, amiket kíméletlenül ide-oda csapdosnak az ablaktörlő lapátjai. Tamás hátrafordul az anyósülésben és Katára mered, mintha az ő arcából akarná kiolvasni a választ. De a válaszok sose ott vannak, ahol keressük őket. Tamás zavartan fordul vissza.

- Hülye kérdés – feleli.

- Nekem fölösleges eljátszanod a hős lovagot, aki az életét kockáztatja a hercegnőért. Nem vagyok hercegnő, és hozzád sem illik a lovag-szerep.

A kicsit pocakos Tamás kerek, izzadtságtól fénylő arca a tömpe orral, a drótkeretes szemüveg mögött mélyen ülő kék szemekkel valóban megnevettetne bárkit, ha egy sisakrostély alól bukkanna elő.

- Nem szeretném, ha bajod esne, ennyi.

- Tetszem neked – Kata a hátsó ülésen Tamás bal fülére fókuszál, míg a fül vörösödni nem kezd.

- Igen.

- Sajnálom. Nézd, Tamás… Menj inkább haza, jó? Elviszi egy darabon visszafelé, ugye? – Kata ezúttal a sofőrt szólítja meg, ám mielőtt az válaszolhatna, Tamás még ezt az egymondatos lehetőséget is elragadja előle a megszólalásra.

- Nem! Akárhová mégy, én veled megyek!

Kata felkacag.

- Ne, Tomi, azért ez elég rosszul hangzik. Akárhova?

- Ne vicceld el. Tudod, hogy értem.

A lány kivár, míg a torkát bizsergető nevetési inger elmúlik, s csak aztán folytatja.

- Tudom, de… Egyszerűen nem tudlak komolyan venni. Akármennyire is szeretném. Másrészt még én magam sem tudom, hova visz az utam.

- Az mindegy. A te utad az enyém is. Én csak szeretnék melletted lenni. Tényleg olyan nagy dolog ez? Hiszen annyi időt töltöttünk együtt, mielőtt eltűntél. Most, hogy újra megvagy…

- Az máskor volt. És csak barátok voltunk akkor is.

- „Csak” barátok?

- Jó, jó...

- Mindegy. Ez nem változtat az elhatározásomon.

Kata még mondana valamit, de aztán másképp dönt. A lapátoknak kiszolgáltatott esőcseppek vak futását kezdi figyelni a szélvédőn. „Minden a maga útján halad” – gondolja – „…csak el is érjen a célig” – teszi hozzá, amikor a teherautó karosszériája fájdalmasan megnyikordul, és a sofőr bocsánatkérő mosolyt villant két utasára. Majd szerencsére újra előre néz, mielőtt leszaladnának a nedvesen csillámló útról.

- Tégy, ahogy akarsz – szól hűvösen Kata.

Ebben a pillanatban egy madár fekete árnya suhan el centiméterekkel a teherautó előtt, épp csak elkerülve, hogy az üvegbe csapódjon, vöröslő szilánkokkal terítve be az utasteret, menet közben mellesleg felszabadítva az ablaktörlő zsarnoki uralma alól megszámlálhatatlan esőcseppet.

A bennszakadt levegő csendjének béklyóját elsőként a sofőr oldja fel. Bőségesen kárpótolva magát a korábbiért, a végszót rabolja el Tamástól.

- Azannya köcsögit! Há’ egy hajszálon múlott…! Na, pedig már majdnem otthon vagyunk, gyerekek. Ez már mindjár' Szombathely…

-     Ha így megy mindig, egy hónap alatt letudjuk az egész világmegmentést – jelenti ki Bandi, miközben egy talált bottal piszkálgatja az úton gőzölgő, bűzös, szürke kupacot. Néhányan, akik körülállják a tetemet, még nem tértek egészen napirendre a történteket illetően, ők a lángköpeny alól, minden rosszra felkészülve lesik a pontot, ahol az út eltűnik a fák takarásában. Álmosnak feltűnt a nyolcak között egy lány, és most szóba elegyedik vele. A két „csapatkapitány” pedig odább húzódik, hogy választ csikarjanak ki egymásból a kérdéseikre.

Zoltán leemeli az övéről a kulacsot, lecsavarja a tetejét és belekortyol, majd a tetem köré csoportosulókat figyelő Hugó felé nyújtja, aki oda se pillantva egy intéssel visszautasítja azt. Zoltán megvonja a vállát, és elteszi a vizet.

-          Jó kis csapat ez, nem gondolja? – kérdi.

-          Nem lehetne inkább tegeződni? Minek ez a flancolás?

-          Felőlem. Csak udvarias próbáltam lenni.

-          Tényleg ez a legfontosabb most? Udvariasnak lenni? Eszement egy banda vagytok.

-          Az emberségünk megőrzése legalább olyan fontos, mint végezni az ehhez hasonló borzalmakkal. Én ebben hiszek.

-          Az emberség megőrzésében?

-          Igen.

-          Ühümm. Khm. Érdekes tetoválás az ott a kezeden.

Zoltán arca annak az embernek a képét veszi fel, akinek lenyomnak a torkán egy egész citromot. És bár a másik nem fordul felé, tudja, hogy Hugó tudja ezt. És Hugó is tudja, hogy ő tudja.

-          Mi lenne, ha erről nem beszélnénk a többiek előtt? És én nem kérdezem meg, miért nézett át rajtatok a démon, mintha ott se lettetek volna.

-          Helyes.

-          Egyébként nagy segítség volt az a pókhálószerű dolog. Köszönjük. Ha nem fogja meg azokat a fekete… hangyákat, jobb szó híján, amik ki próbáltak jönni… Szóval köszönjük.

-          Nincs mit.

-          Igen… Nem lenne kedvetek velünk tartani? Mi a fővárosba indulunk.

-          Mi is. De egyszerűen túl feltűnőek vagytok.

Zoltán Álmosra és a lány párosára mutat.

-          Ahogy nézem, a társad szívesen hozzánk csapódna.

-          Álmos… gyerek még.

-          Rendes kölyöknek tűnik.

-          Az.

-          Szóval?

-          Szóval mi?

-          Velünk jöttök?

-          Talán, ha nem a főúton Eddát énekelve akarjátok folytatni az utat.

-          Az erdőben-

-          Igen?

-          Az erdő meglehetősen gyúlékony, ha bármi történne.

-          Ó, anyám…

Hugó is Álmosékra néz, aztán láthatóan belenyugszik a Sors ilyetén alakulásába.

-          Felőlem…

-          Remek. Szólok a többieknek.

Zoltán elsétál kis csapata felé, Álmos mestere pedig gondolataiba, az esélyek, a valószínűségek, a százalékban kifejezett túlélés világába merülve néz utána.

- De még milyen érdekes… - mormogja a csuklya alatt, aztán Álmos felé indul.

Ki mit gondol egyébként a történetről eddig? Esetleg valami megjegyzés a dolgok alakulásával kapcsolatban? Ki mit látna szívesen? Új szereplőt? Mondjátok el, nektek hogy tetszene? (Azon kívül, hogy gyakrabban, mert mostantól azon is leszek.)

Esetleg valami jóslat, összeesküvés-elmélet? (Pl. "fogadjunk, hogy Álmos apja valójában az Iskarióti!" - mielőtt komolyan venné valaki, nem. Egyelőre.) :)

Továbbá valamikor mostanában egy új vonulat fog megjelenni itt; az illető már nagyon készül. Lehet, hogy még szerelmi szálat is fog hozni a történetbe, ami nekem nem annyira az erősségem. Meglátjuk, meglátjuk. :)

Most értem haza, ma már nincs energiám gépelni. Holnap reggel...

Fekete folyó elvisz engem. Ennem. Hústekercsek, ripi-ropi – kóborol, jár. Szemünkkel nézem. A zsák szemével nézzük. Fekete folyón. Megyek a fekete folyón. Tegnap, előtt, előtt, előtt. Előtte a zsák zsebe megtöltetett. Préda az úton. Vicsor-vigyor. Nektár a zsák szája szélén, nektár az alatt, az alatt, az alatt. Ambrózia a zsák csont-rágócskái közötti résekben. Tartalék, ínséges időben. Ínséges idő van. Éhség van. A zsák eszik, eszünk. A zseb üres már.

Meghallgattatott. Prédazsákok a fekete folyón. Türelem. Türelem…etlenek vagyunk. Rágócskánkat életbe mártanánk. Ez mindennél fontosabb. A mi zsákunk szempontomból, létfenntartásom szempontunkból. Ne küzdj, zsákocska. Örvendezz. Zsebed megtölttetik

A prédazsákok mindig szaladnak, futnak, sietnek. Nem akarnak prédazsákok lenni. A zsákocskák mindig küzdenek. Szuszogó pamacsok között osonva osonok. Nyolc hús, nyolc fogás. Bőséges ebéd, királyi lakoma. Hústekercsek ripi-ropi – kilép, mosoly-vicsor.

„Nem fogjátok… sokáig húzni.” Kis testmozgás, keringjen a vér. Volt vér, nincs vér. Mi vagyunk.

Nyolc hús – tíz hús. Nyolc hús. Zsákocska becsapni próbál. Zsákocska szeme hazugságra nyílik. A hazug embert utolérem és felfaljuk. Lódulj, váz és izom! Hasíts, tépj, szaggass és marj!

Hó, hahó. Elrejtik fény és meleg mögé húsukat prédazsákjaink. Szaga van. Finom, finom. Némiképp ismerősnek hat még a világosság előttről. A mi belsőnk felbuzog, a mi belsőnk örömmel telik meg, mintha odalent volnánk megint, a valahol máshol, ahol először láttuk, hogy vagyunk. De enni kell. Mozdulni kell. Látjuk titeket odabent, nyúlunk tiértetek, és megragadunk.

A karom! Fáj neki. Nem a prédazsáknak, pedig el kellett volna érnünk. De már nincs mivel. Volt-nincs. Zsákocska elszakadt, zavaró károsodást szenvedett.  Zsákocska kiabálása úgyszintén igencsak kellemetlen. Kiáradunk és elporladunk, pedig barátként üdvözöltük a szagos lángot. Jó szaga van, de mégis bánt minket. Érthetetlen. Zsákocska tovább küzd, és megpróbál félrevezetni a rossz képekkel. Nincsenek éneklő fekete zsákocskák. Nem látjuk őket.

Elmenni kéne! Bajunk eshet, ha maradunk. Előre? Hátra? Zsákocska, ne küzdj ellenünk.

Elmenni kéne, de nem lehet. Selyemszálak közt vergődik a zsákocskánk. Kifolyni, elomlani, elfutni, mint a prédazsákocskák. Bosszantó.

Nincs idő. Nyolc láb. Nem, nyolc láng. Láng ölel, tűz öl el. Bosszantó. Felettébb bosszant-

2002. május 2.

 Közelről jégkására emlékeztető,  de áthatolhatatlan, hatalmas kupola borul a Kárpát-medence fölé, 9 nappal azután, hogy utóbb démonokként azonosított lények özönlöttek elő egy barlangnyílásból Tihany közelében. Még aznap, 2-án, bizonyos James Anthony Montgomery, egy magát frissen felfedő titkos szervezet főpapja rádióüzenet útján tájékoztatja a kupola alá került országok népét, "hogy áldozatukat sem a Templomosok, sem a világ nem felejti el soha". Másnapra minden kapcsolat megszakad a külvilággal. Kitör a pánik, majd az ország anarchiába zuhan. Az Aratás Egy Éve következik, amit formálisan a Rémkirály megkoronázása zár le, 2003. június 21-én.

(Érdekesség: az ezt követő népszámlálás alapján Kárpátia népessége az Aratás Egy Éve után hivatalosan: 3 112 371 fő.)

Vadkeleti szél oldalaz ki a fák közül a betonútra, tétován fodroz lángot és csuhát, majd tovasiet, és inkáb a lombozatot terrorizálva eltűnik az erdőben. A két alak (a könnyebbség kedvéért nevezzük őket Zoltánnak és Hugónak) ujjukat a metaforikus ravaszon tartva próbálja elhelyezni egymást a skálán, amelynek egyik végpontjában az „előbb ütni, aztán kérdezni”, a másik végpontjában pedig ugyanennek a fordítottja található.

Zoltán a fehér tűz takarásában szóra nyitja a száját.

-         Hé, paraszt, melyik út vezet Budára?

Zoltán a száját nyitva felejti, szemöldöke pedig rosszalló ráncba húzódik.

-              Bandi, az ég áldjon meg, legalább egyszer megkímélnél minket a hülye vicceidtől?

Hiába, a drámai feszültség döngve nyúlik el a padlón a Bandinak nevezett lángoszlop jobbegyenesétől, és a vállak mindkét oldalon ellazulnak. Álmos, aki eddig takarásban maradt, most kilép mestere mellé az útra.

-         Bocs, Zozó - toporog Bandi egy kicsit megilletődve.

Zoltán, a csapat vezetője egy lobbanással kioltja maga körül a tüzet; társai egymás után követik példáját.

-         Rosszabb vagy, mint egy gyerek. Otthon kellett volna hagynom téged.

-         Bocs, Zozó...

A mester, akiről lassan kiderül, hogy Hugó névre hallgat, minden szellemi erejét megfeszítve próbálja értékelni magában a kialakult helyzetet.

-         Szevasztok, Álmos vagyok – int barátságosan Álmos.

-         Szomory Zol-

-              A világért sem akarok zavarni, de mi a nagymamám térde kalácsa folyik itt? Ki a fene vagytok ti, és hogy a fenébe jutott eszetekbe… a főúton, emberek?! Hangosan, és egyáltalán, mi a jó élet ez a fáklyásmenet?! Megáll az eszem, ti nem vagytok normális-

-              Zoltán. Üdv. Ami pedig az úticélunkat illeti…

-              Budára megyünk szétrúgni néhány démonsegget.

-              Tehát, mielőtt András barátom közbevágott volna, azt próbáltam elmondani, hogy nem tartozunk önöknek magyarázattal. Aggódniuk pedig igazán felesleges, az Igazság Tüze védelmez minket. De hozzátenném, hogy már így is többet mondtam, mint amennyit szerettem volna, hiszen ebben az úrban még annyi jómodor sincs, hogy bemutatkozzon. Nem kívánok ezért tovább társalogni. Ha lennének szívesek félreállni…

A főnök sajnálat, aggodalom és egyfajta különleges tisztelet keverékével figyeli a magas, sötét Zoltánt, amit normális esetben kihalófélben lévő állatfajoknak tart fenn.

- Sólyomffy Hugó… - leheli jobb híján.

- Hugó? – fordul széles mosollyal mestere felé Álmos.

- Anyám imádta a Notre Dame-i toronyőrt, jó? Most már nagyon kezd elegem lenni. Igazság Tüze, he? Hát sok szerencsét, idióták! Nem fogjátok valami sokáig húzni, bármibe lefogadnám.

Alig fejezi be a mondatot a mester, Zoltán tekintete elsötétül.

-         Testvérek.

Nyolc kéz lendül egyszerre fel, nyolcan harapnak rá a mutatóujjukra (majdnem) tökéletes összhangban.

-         Na mi az, nem tetszik valami? – horkan fel Sólyomffy Hugó.

-         Nem fogjátok… sokáig húzni.

A mester és Álmos párducreflexekkel perdül hátra, a hang forrását kutatva, ami minden kedélyessége ellenére kén és rothadás képzetét idézve fel bennük, görcsbe rántja mindkettejük gyomrát.

Az út, amin haladnak, valamikor túraösvény lehetett, vagy csak a vonalát keresztezhették egynek néhányszor - mindenesetre időről időre zöld keresztes festéssel megjelölt fákba botlottak. Egy ideje már hajnal volt. Álmos egykedvűen néz vissza a komor törzsek oszlopai közül minden bizonnyal őt figyelő napra, majd egy másodperccel később idegesen rántja félre a fejét, hogy még éppen kikerüljön egy szállingó pókhálófoszlányt.

- A fenébe, nem kelthetnél fel egyszer a változatosság kedvéért délben? – fakad ki – Alig látni valamit, mi meg csak botorkálunk itt a sűrű sötét erdőben…

- Te. – érkezik a felelet néhány méterrel előbbről, ahol a főnök épp fellép egy kidőlt fa korhadó törzsére.

- Mi?

- Te botorkálsz.

Álmos kevés vívódás után lemond a bújkáló pók egyébként is megtépázott hálójának teljes tönkretételéről, és valamivel jobban kilépve a mester nyomába szegődik. A gazdag, vadszagú levegő kitölti a tüdejét és hűvös patakként szalad végig ereiben.

- Ugye jó? Valami ilyesmivel kellene mindig eltelnie egy igazi sámánnak. – szólal meg a másik, amikor Álmos felzárkózik mellé. A fiú a csuklya örökös sötétjébe kémlelve megpróbálja kitalálni, hogy a mester vajon csak ugratja-e, vagy komolyan gondolja, amit mond. De mint annyiszor, ebben most sem jár szerencsével.

- Amikor épp nem elhullott állatok szellemeit törjük kerékbe mágikus szigillumokon, hogy a megfelelő hatást facsarjuk ki belőlük, úgy érted?

- Nincs érzéked a romantikához, fiú.

- Közel és távol semmi romantikus nincs a helyzetünkben. Ha már itt tartunk, kezd elegem lenni belőled, meg ebből az egészből. Mióta a többiek- a többieket otthagytuk…

- Azt hittem, ezen már túlléptünk.

- Hogyan?! Ha nem tudnád, az ilyesmi időbe—

- Nincs időnk.

- …Normális emberek legalább egy-két szót váltanak egymással ilyenkor. Normális emberekkel ilyen meg sem történik! De te csak azt hajtogatod, hogy „nincs időnk, nincs időnk”, és vonszolsz magad után, mint egy madzagra kötött kisautót!

A főnök olyan hirtelen fordul hátra, hogy Álmos épp csak nem gyalogol belé.

- Mit vársz tőlem, paskoljam meg a hátad? Ki akarod sírni magad a vállamon? Nőj már fel! Erre… nincs időnk.

- Én csak… A francba már, nem tudnál néha ember lenni egy kicsit?

Mint két farkas területeik határán, fagy egymásba két tekintet. Végül (a másik tisztességtelen előnye miatt), Álmosé oldódik fel előbb.

- Azt a rohadt csuklyát is levehetnéd néha.

- Nekem így tetszik.

A főnök visszafordul az eredeti útirány felé, majd mintha mi sem történt volna, felveszi előbbi tempóját és tapossa tovább az utat. Álmos… bosszankodva utána. Valamiben vereséget szenvedett, de nem tudja pontosan, miben, és ha így volt, mi volt a tét? Mit veszített? Lassan minden ködbe burkolódzik, és bár ez a köd belőle csapódik ki, mégis a főnök az, aki hagyja elveszni odabent.

- És a Jobb?

- A Szent Jobb? Mi van vele?

- Hogyhogy mi van vele? Még nem mondtad el, mire kell.

- Nem kérdezted. Gondoltam tudod.

- Komolyan—

A főnök megtorpan és „megállj”-t int Álmosnak is. Az erdőt nem sokkal előttük betonút szakítja meg, a betonúton pedig kisebb csoport halad el. Nyolc eleven, hófehér láng. Meglehetősen hamisan énekelnek.

Nyolcan állnak a pincében; a levegő nehéz, régi. A sarokba dobálva székek, de senki nem sétál oda egyért, hogy leüljön. Az egyik falon szőnyeg, valaha értékes lehetett, de mostanra jól megrágta a történelem. Heten a pince lejárójánál állnak, egyikük a velük szemközti falnál támaszkodik, lehajtott fejjel. Valaki halkan köhint; a magányos alak felemeli a fejét, és ellép a faltól. A bedeszkázott pinceablakon besütő vékonyka holdsugarak magas, sötét alakot világítanak meg. Fekete haj, fekete szempár, alatta jókora táskákkal. Kivár még néhány pillanatot, aztán érdes hangon beszélni kezd.

- Testvéreim! Élesszétek fel szívetekben a lángot! Lobogjon a düh, lobogjon az engesztelhetetlenség és lobogjon a remény, mert e három ad erőt a küzdelemhez!

A szavak, mintha vöröslő parázsként hullottak volna száraz avarra, pillanatok alatt feltüzelik a hallgatókat. Innen is, onnan is lelkes kiáltás tör fel a torkokból.

- Testvérek.

A szónok végigsöpör tekintetével a köréje gyűlteken. Sűrű csendlepel borul a füstölgő vulkánokra.

- Testvérek… Hatodik éve már, hogy bűnhődünk el nem követett bűnökért. Sem a Sors, sem a világ nem fordult jóindulattal felénk. De bele kell-e, bele szabad-e törődnünk ebbe…? Hat évvel ezelőtt, mikor Tihanynál meghasadt a föld és a Pokol váladéka szivárgott elő onnan, talán nem álltunk ellen erőnk fogytáig? Pedig nincs annyi könny, nincs olyan mély gyász, ami elég lenne mutatni, mennyi veszteséget szenvedtünk. Apákat és anyákat, fiakat és lányokat, testvéreket és barátokat. Olyan idők jártak, amikor még a korábbi ellenségeinket is megsirattuk, hiszen legalább emberek voltak.

A férfi elhallgat, de nem szól közbe senki. Hevesen kap bele újra a szavakba, és folytatja.

- A világ pedig? Az emberiség történelmének leggyávább, legaljasabb árulását követte el ellenünk. Mind ismerjük a történetet, nem fecsérlem rá az időt. De ha hátbadöftek is, mi még mindig élünk, itt vagyunk – és most eljött az ideje, hogy újra fegyvert ragadjunk! Mert jelet kaptam, testvéreim, és a jel mellé erőt! Ezúttal nem védekezünk. Ezúttal támadunk.

A mondat végéhez érve a szájához emeli jobbját, és a mutatóujjába harap. Balján, sápadt a kézfején egy háromszög alakú tetoválás tűnik elő, a háromszögben kampó- és hurokformákkal, ahogy ezt a kezét is a kevés fény útjába emeli. A harapás nyomán előbuggyanó vércseppet keresztülhúzza a mintán.

A szónok hallgatói szótlan ámulattal figyelik, ahogy a férfi bal karján fehér lángnyelv kúszik fel. A tűz a lapocka táján a testbe fúrja magát, majd megsokszorozódva csapódik ki a lüktető húsból. Aztán, mielőtt egy féloldalt szárnyavesztett angyal képe égne a hét figyelő retinájába, a szárny előrelendül és körbeölelve a férfit mindenestül lángra lobbantja.

A szónok alakja éppen csak felsejlik a hószín tűz lobogásában; fekete haját mintha a hőhullámok simogatnák, de láthatóan nem ég meg, nincsenek fájdalmai. Hangja mégis egy kohó mélyét visszhangozza, mikor újra megszólal.

- Ne féljetek, testvérek. Már megmérettetek és igaznak találtattatok. Aki az Igazság Lángjában fürdeti lelkét, annak nincs mitől tartania és… holnap megosztom veletek a Tüzet. Holnapután pedig… szembeszállunk a Sorssal. Aztán,…  hogy ne maradjunk adósa senkinek, ledöntjük azt az átkozott falat és megfizetünk a világnak is. Ki áll mellém, testvérek?

A vulkánok egymás után kitörnek, és a tüzes éljenzésben majdnem észrevétlen marad, hogy időközben lángra kapott a faliszőnyeg és a sarokban a székek is…

A vidék még éppen csak ébredezik. Fakóbbik arcát mutatja, legalább egy óra, míg megtelik árnyalatokkal. A harmat csillan csak meg imitt-amott, mint a korán kelő szemében a vekker képe: már megint munka van. Csak még egy kicsit… Gondolhatják, és lustán terpeszkednek tovább hideg földágyukon a dombok.

Ilyenkor, hajnaltájt még bármi megtörténhet. Ez a csodák és a kétségbeesés ideje, amikor a nap, ha akar, gondolhat egyet és visszabukhat a sötétségbe. De nem! Hinni kell, hogy a napot jó lélek vezérli. Azzal, hogy reggelente felkel, reményt ad még azoknak is, akik nélküle már-már abban is kételkednének, hogy ugyanazon a világon élünk, mint a falon kívüliek. Azt hinnék, hogy mi már inkább tartozunk a Pokolhoz, mint Európához, a Földhöz. És feladnák.

- Szia, Sanyibá’ – Kata megáll a dombon, egy lépésre a férfi mögött. Mutató- és középső ujjának egy mozdulatával kissé elálló füle mögé igazítja hajának aranybarna tincsét, aztán háta mögött összekulcsolja kezeit és vár. Szélcsend van. A polgármester egy pillanatra mintha mozgást látna a szemközti domboldalban. Talán egy pocok.

Pais Sándor (a Menedék választott polgármestere, egy negyvenes éveiben járó, erősen kopaszodó, fekete körszakállas, vékony szikár alak) nem hagyja magát kedvenc tevékenységében könnyen zavartatni. Elveszi szájától a pipát és hagyja elúszni az illatos dohányfüstöt. Az utolsó zacskó dohánynál tart, és már ez is erősen fogyóban van, de látszólag ez nem érdekli. Ugyanannyit pöfögtet el, amennyit mindig is szokott.

- Szervusz, Katám.

Nézik, hogyan kaptat fel a nap a dombtetőre, nézik, ahogy felér és kihúzza magát. Mosolyog. Láthatóan mosolyog, pedig a fal elkeni egy kissé a képet.

- Fel fogsz fázni, Sanyibá’. Mondtam már, de te nem hallgatsz rám.

A polgármester az orra tövéhez nyúl, egy nagy barna szemölcsöt piszkál az ujja hegyével.

- Én is mondtam neked egyet s mást.

Van valami a hangjában, ami lelohasztja Kata mosolyát. Pedig szívmelengető az ő mosolya is, mint a napé. Különösen ilyentájt.

Hallgatnak. Senki sem beszél sokat Kárpátiában az utóbbi időkben.

- Úgyis menni akartam…

- Ne rontsd el puffogással, Katám.

A polgármester megszívja a pipát, a parázs apró csillaggá izzik. Kapkod, és gyorsan elfújja a füstöt.

-Én mondtam neked, hogy nem mehet ez így, nem mondtam? Hogy keresztbe-kasul flangálsz a vidéken, mint valami kisherceg.

- …

- Vagy maradsz, vagy mész, azt mondtam, nem? Istenuccse, én szeretlek téged, de bajt hozol, és bajt viszel.

A lány melle megremeg, karjait összefonja maga előtt és az ajkába harap. Nézik a napot a dombtetőn.

- De te m--- - Kata hangja megbicsaklik, erőtlenül fullad önmagába. Kék szempár villan haragosan, és újrakezdi.

- De te mondtad, te meséltél Gábrielről. Azt mondtad, segíthet – elnémul, majd hirtelen dacosan hozzáteszi: - Nem is segített!

- Igen. De ez még nem tette semmissé azt, amire korábban figyelmeztettelek.

- Ha azt akartad, hogy elmenjek, egyszerűen szólhattál volna.

- Azt akartam, hogy válassz, nem azt, hogy elmenj.

- Sanyibá’…

- Sajnálom, Katám.

Kata letérdel a férfi mögé, és a hátára hajtja a fejét.

- Örülni fognak.

- Ehh, elmehetnek ám, ahova nem süt be a nap. – mordul fel a polgármester, és nézi tovább az emlegetett dicsőséges égitestet. – Legalább ennyit kapunk attól az átkozott faltól… - dörmögi a bajsza alatt.

Kata nem néz a napra, pillantása inkább valahova befelé irányul. Hosszú percekig maradnak így, szinte szoborrá némulva, mielőtt a lány elvonná a fejét a polgármester hátától, és megszólalna.

- Isten veled, Sanyibá’.

Felkel. Keze harmatos lett a fűtől. Valamiért a szeméhez nyúl, aztán a mozdulatot folytatva megint a füle mögé igazítja a haját, mint korábban, de most nedves folt marad az arcán ujjai nyomán. Észak felé indul, le a lejtőn.

***

- Elment, ugye? – fiatal, tetterős hang Pais Sándor mögül.

- Na, a másik birka.

- Én is megyek.

- Nem kötelező maradni…

- Me-

- Északnak menj, a patak felé.

Harmatos füvön csikorduló cipőtalp.

- Tomi.

- …

- Vigyázz rá. Meg magadra is.

Gyors léptek. Puffanás. Valami csúszik, valami gurul. Valami kifúj a domb alján, aztán távolodik.

A polgármester ballal kiveszi a pipát a szájából, jobbal a homlokát fogja, könyökét felhúzott térdein nyugtatva.

- Szerinted ez vicces? – kérdi, pedig senki sincs, aki válaszoljon. Szavai kesernyés ízt hagynak a szájában. Valahol vércse víjjog.