Először is szeretnék bocsánatot kérni azoktól, akik hétről-hétre türelmesen várták, hogy írjak a blogra valamit, és ugyanígy hétről-hétre csalódniuk kellett. (Különösen d.z., Zsu, és Honie, akire most gondolok).

 Az az igazság, hogy folytatás továbbra sem lesz, mivel menet közben, valahol félúton elvesztettem az érdeklődést, a motivációt. Úgy láttam, hogy az írás nem úgy megy, ahogy én azt elképzeltem, bár azoknak az érdeklődése, akik ennek ellenére mégis olvastatok, először meglepett, aztán örömmel töltött el. De a végén mégis úgy éreztem, hogy ez valahogy nem elég nekem, és nem kapok eleget vissza ahhoz képest, amennyit foglalkozom a bloggal. Az elején persze más volt, sokkal könnyebben ment. De később... Ráadásul más dolgok felé irányítottam át energiáim amúgy nem túlságosan magasra csapó hullámait.

 És hogy miért nem írtam semmit eddig? Mert egyrészt nem voltam biztos benne, hogy huzamosabb időre le szeretném zárni a dolgot. Ha valahonnan el kell szakadnom, szoktam ilyesmit csinálni (mindenki nagy értetlenkedése közepette, ahogy az lenni szokott). Ez egy hiba bennem, mint ahogy a kishitűségem is. Gondoltam biztos látjátok majd, hogy nincs semmi új, és majd olvastok mást, igazán nem fog megérinteni benneteket a dolog. De most mégis azt látom, hogy ennyi idő múltán is, legalább egy-egy komment erejéig, vagy akár egy e-mail hosszúságban mégis csak rákérdeztek a dologra, ezért aztán végül mégis arra gondoltam, hogy írok pár szót.

Tehát a lényeg: mostanában biztosan nem fogom frissíteni a blogot, ha újrakezdem, akkor is lehet, hogy másba fogok kezdeni. Tényleg köszönöm az eddigi érdeklődést, és bocsánatot kérek, amiért alábecsültem, hogy mennyire vagytok, voltatok lelkes olvasóim!