Sötét volt, hideg levegő csípte az arcát egy romos ház felső szintjén. Mindenhol téglák és por, kacatok és a végtelen reménynélküliség nyomai. Luca a szoba egyik világosabb sarkában kucorgott, éhes volt és fáradt, de nem mert elaludni. Ruhája elszakadt, cipője átázott, csupa por mindenütt a bőre. Még csak alig pár órája, hogy sikerült itt elbújnia.

- Nem alhatok el! Nem moccanhatok meg! Nyugalom. Semmi mozgás. Akkor észrevesznek és vége. Vége mindennek. Nem lehet, egyszerűen nem lehet!

Egyszerre csak halk neszt hall a földszintről:

- Lépések? Vagy…valaki levegőt vesz? Mi ez a szag? Ez füst. De…honnan? És kitől? Mi ez az egész? Én ezt….ezt nem bírom, hagyjanak…elég volt…nem én akartam, nem én tettem ezt, véletlen volt minden…

Ekkor egy durva kéz szorítja meg a csuklóját, és mint egy rongybabát, felráncigálja a földről. Szinte az arcába mászik az a valaki, aki őt éppen szorongatja.

- Hát itt vagy…mondtam én a fiúknak, hogy nem leszel te egyszerű eset, kislány. De most mondd meg, miért futottál el? Hát bántottalak én téged? – a férfi, aki Lucára vadászott erősen bűzlik. Alkohol, cigaretta és némi állott kajaszag szivárog emberünkből. Luca a kimerültségtől és az éhségtől alig áll a lábán, ez a szag pedig csak rátesz egy lapáttal émelygésére. A férfi erőltetetten vigyorog, fogai koszosak és ápolatlanok. Mint az egész ember maga.

A lány körülnéz és meglát egy üres borosüveget elérhető távolságban. A férfi csak beszél, beszél és beszél, hogy ő mennyire nem akarja őt bántani. Érezhetően részeg, Lucába kapaszkodik. Ekkor egy hirtelen mozdulattal felkapja az üveget a mellette álló szekrény polcáról és ezzel a lendülettel a férfi fejéhez vágja. Tompa koppanás, és az üveg eltörik. Fülsiketítő csörömpöléssel hullik szét a zöldes üveg szilánkokra, apró csillagokként hullnak a padlóra a darabok. A férfi üvöltve terül el, a fejét fogja – már amennyire kivehető alakja a sötétben.

Luca meg van rémülve, elejti az üveget. Már nem érdekli semmi, fél, neki el kell innen mennie, elfutni, amilyen messzire csak lehet. Kiszalad a szobából, le a lépcsőn, ki a házból és valamerre be a bozótba. Aztán többre nem emlékszik, csak arra, hogy mikor kinyitja a szemét, Zoltán ébresztgeti. Ő megijed, letépi magáról a pokrócot, négykézláb próbál mászni, de hátával egy fának ütközik.

- Ne félj, segíteni szeretnék. Itt találtunk rád, teljesen eszméletlen voltál. Már órák óta próbálunk beléd életet lehelni, úgy látszik sikerrel. Szerencséd van, hogy rádleltünk, éppen indulni készültünk, mikor valaki észrevett téged a fűben arccal a föld felé. – Luca bizalmatlan, de Zoltán lassan megnyeri magának a lányt. Elmesél mindent, amit róluk egy újoncnak tudni kell, és titkon azt reméli, ez a lány lesz a csapat legifjabb tagja. De ezen egyelőre nem gondolkodik sokat, lehet, hogy a lány sohasem fog megszólalni. Lehet, nem is alkalmas, hogy segítsen nekik. – Van kedved velünk tartani? Hacsak egy darabon is, de jöhetnél velünk, megvédünk, semmi baj sem lesz. És ha gondolod, mesélhetsz magadról, de ha nem, az sem gond, ahogy szeretnéd….hm? Mit szólsz hozzá?

- Luca, baj van? Jól érzed magad? Nagyon sápadt vagy…

- Öhh…ne haragudj, Álmos, csak…elszédültem egy pillanatra. Semmi, igazán semmi bajom sincsen. – mosolyogni próbál Luca, de a szíve zakatol, mint egy hibás gép. Már nagyon rég elfelejtette ezt a történetet – legalábbis azt hitte, hogy elfelejtette.

- Nyugi, nekem bevallhatod, ha félsz vagy valami…komolyan. Semmi gáz, hidd el nekem. – és Álmos karjaiba burkolja a lány remegő, félelemtől feszülő testét. Luca apránként belátja, hogy messze van már az az éjszaka, és Zoltánnal nagy szerencséje volt. Rosszabbul is elsülhetett volna a bujkálás is, és az órákig való futás a sötét erdőben.

- Ami azt illeti…tényleg félek. – fogadja az ölelést, próbál elbújni Álmos szorításában, mélyebbre és mélyebbre minden sóhajjal és aggódó álomdarabkával. Egy kövér, szürke könnycsepp gurul végig Luca hófehér arcbőrén, Álmos köpenyére cseppen. A sötét szövet magába issza. Nyoma sincs már.