Vadkeleti szél oldalaz ki a fák közül a betonútra, tétován fodroz lángot és csuhát, majd tovasiet, és inkáb a lombozatot terrorizálva eltűnik az erdőben. A két alak (a könnyebbség kedvéért nevezzük őket Zoltánnak és Hugónak) ujjukat a metaforikus ravaszon tartva próbálja elhelyezni egymást a skálán, amelynek egyik végpontjában az „előbb ütni, aztán kérdezni”, a másik végpontjában pedig ugyanennek a fordítottja található.

Zoltán a fehér tűz takarásában szóra nyitja a száját.

-         Hé, paraszt, melyik út vezet Budára?

Zoltán a száját nyitva felejti, szemöldöke pedig rosszalló ráncba húzódik.

-              Bandi, az ég áldjon meg, legalább egyszer megkímélnél minket a hülye vicceidtől?

Hiába, a drámai feszültség döngve nyúlik el a padlón a Bandinak nevezett lángoszlop jobbegyenesétől, és a vállak mindkét oldalon ellazulnak. Álmos, aki eddig takarásban maradt, most kilép mestere mellé az útra.

-         Bocs, Zozó - toporog Bandi egy kicsit megilletődve.

Zoltán, a csapat vezetője egy lobbanással kioltja maga körül a tüzet; társai egymás után követik példáját.

-         Rosszabb vagy, mint egy gyerek. Otthon kellett volna hagynom téged.

-         Bocs, Zozó...

A mester, akiről lassan kiderül, hogy Hugó névre hallgat, minden szellemi erejét megfeszítve próbálja értékelni magában a kialakult helyzetet.

-         Szevasztok, Álmos vagyok – int barátságosan Álmos.

-         Szomory Zol-

-              A világért sem akarok zavarni, de mi a nagymamám térde kalácsa folyik itt? Ki a fene vagytok ti, és hogy a fenébe jutott eszetekbe… a főúton, emberek?! Hangosan, és egyáltalán, mi a jó élet ez a fáklyásmenet?! Megáll az eszem, ti nem vagytok normális-

-              Zoltán. Üdv. Ami pedig az úticélunkat illeti…

-              Budára megyünk szétrúgni néhány démonsegget.

-              Tehát, mielőtt András barátom közbevágott volna, azt próbáltam elmondani, hogy nem tartozunk önöknek magyarázattal. Aggódniuk pedig igazán felesleges, az Igazság Tüze védelmez minket. De hozzátenném, hogy már így is többet mondtam, mint amennyit szerettem volna, hiszen ebben az úrban még annyi jómodor sincs, hogy bemutatkozzon. Nem kívánok ezért tovább társalogni. Ha lennének szívesek félreállni…

A főnök sajnálat, aggodalom és egyfajta különleges tisztelet keverékével figyeli a magas, sötét Zoltánt, amit normális esetben kihalófélben lévő állatfajoknak tart fenn.

- Sólyomffy Hugó… - leheli jobb híján.

- Hugó? – fordul széles mosollyal mestere felé Álmos.

- Anyám imádta a Notre Dame-i toronyőrt, jó? Most már nagyon kezd elegem lenni. Igazság Tüze, he? Hát sok szerencsét, idióták! Nem fogjátok valami sokáig húzni, bármibe lefogadnám.

Alig fejezi be a mondatot a mester, Zoltán tekintete elsötétül.

-         Testvérek.

Nyolc kéz lendül egyszerre fel, nyolcan harapnak rá a mutatóujjukra (majdnem) tökéletes összhangban.

-         Na mi az, nem tetszik valami? – horkan fel Sólyomffy Hugó.

-         Nem fogjátok… sokáig húzni.

A mester és Álmos párducreflexekkel perdül hátra, a hang forrását kutatva, ami minden kedélyessége ellenére kén és rothadás képzetét idézve fel bennük, görcsbe rántja mindkettejük gyomrát.