Harmatos hajnali szellő kurkássza Schmidt Jenő tehergépkocsi-vezető divatosan rövidre nyírt haját; feltartott keze lassan kékülni kezd a hidegben. Kissé már fázik. Pedig ez a reggel is úgy indult, mint akármelyik másik: egy szállítmány kolbászos keksz Pusztakistapadványra, a szerződés szerint…

    - Mondjátok már meg, mi a fasz van, hogy tolnátok szájba a vacogós cápát! – bukik ki belőle, bár össze-összekoccanó fogai közül a mondat erőtlenebbül hangzik, mint ahogy remélte. Kissé már rágja az ideg.
    Egymaga áll csak az út szélén a sötétkék IFA mellett, ha nem számítjuk a tucatnyi csuklyás figurát, akik körülveszik. Nyakukban fonalra fűzve fekete tollak és madárkoponyák, kezükben másfélkezes szalonnázóbicska. Éberen figyelik a sofőrt. Az egyik útmenti jegenyefáról barna levelet zörget végig az aszfalton a feltámadó szél, de senki sem foglalkozik vele.
    Ha a Sorsnak lenne érzéke a hatáskeltéshez, e pillanatban minden bizonnyal az Őskáoszt idéző villámok csapkodnának, és legalábbis egy kisebb tájfun cibálná, mint mosásban színét vesztett Jolly Rogereket, a csuhások fekete köpönyegét. Közben Ennio Morricone orgonaszólót játszana. Vadul.
    De talán alszik még a Sors ezen a korai órán, így a gépeltérítőknek nem jut más, csak a didergés, ami - valljuk be – nem annyira cool.
    - Álmos fiam, menj, nézd meg – szólal meg valaki a karéj távolabbi végéről. Szavai a megkönnyebbülés sóhajával kísérve gerjednek végig az emberláncon, mígnem a túlvégről kilép egy figura, és a teherautó hátuljához baktat.
    - Hozzá ne nyújjá, letörömakezed! – sercen fel még egyszer Schmidt úrban az ellenállás szikrája, mielőtt végképp kihúnyna.
    Álmos azonban nem ijed meg. Legfeljebb fázik egy kicsit, de arcát már a remény pirosítja, hogy ennek az egésznek hamar vége lesz, és mindenki szépen hazamehet…