Kata és Tamás éhesen és elveszve baktat a szombathelyi utcákon. Helyzetük kissé Jancsiéra és Juliskáéra emlékeztet, a különbség csupán annyi, hogy mézeskalács-házikót aligha van reményük találni. Ami pedig a boszorkányt illeti, ő valószínűleg régesrég önként magára zárta már a kemence ajtaját a mi mesénkben.
Az utcanévtáblákat sem figyelik, a nevek nem nyújtanak semmi segítséget a tájékozódáshoz. Minden kétségbeejtő körülmény dacára a fiú és a lány a Gondviselés tenyerébe helyezi életét, abban bízva, hogy a Mesélő ritkán hagyja cserben Meséjének kedves alakjait. Végül mindig minden jóra fordul. Csakhogy van úgy, hogy a Mese még tovább nyúlik, mint amennyit a kavargó köd a horizonton látni enged, és hirtelen bizonytalanná válik, hogy a Sors vajon csak próbára tesz-e, vagy egyszeriben pótolható mellékszereplőkké válunk a történetben, amit a sajátunknak hittünk.
Katát és Tamást is ugyanezek a kérdések gyötrik, és Fortuna nem látszik mosolygós arcát mutatni feléjük. A szürke lakótelep, ahová jutottak, a kapualjban döglődő koktélkutya, ami mellett elsétálnak, a romlás szaga, amit felver az eső…
De ma könyörületes leszek a két fiatallal. Berregés és egy elektromos zár kattanása, bár önmagukban nem a fülnek legédesebb hangok, Katában és Tamásban mégis valami jóleső, meleg érzést támasztanak egy pillanat alatt. És mivel mindketten eleget áztak már az esőben, mintsem hogy elúszni hagynák akár a legvékonyabb szalmaszálat, amit a Szerencse eléjük vet ebben a sötét időben, ezért a második emeleti ablakban megjelenő szőke fejhez tartozó Léna Magda már csak kettejük hűlt helyének kiálthatná le: „Gyertek fel! Van forró tea!”
Utolsó kommentek