Az Iskarióti a már rég nem működő földalatti lejáratánál, a korláton ül. A lába mellett egy kövér galamb dülöngél, míg ő elmélyülten tanulmányozza a Milleniumi emlékművet. Időnként egy-egy darabot tép a kezében tartott zsemlyéből, és a madár elé ejti.

Sosem nevezné magát műértőnek, de lenyűgözi a szoborcsoport, és amikor csak teheti, kilátogat ide. Pedig esetében aligha lehet valamiféle hazafias érzésről beszélni. A gondolat fanyar mosolyt fakaszt az arcán. Ó, nem. Amellett, hogy szülőhazája messzire esik e helytől, puszta léte is arcon köp mindent, amit egy hazafi képviselhet. Ha kérdeznék, akkor mi vonzza ki ide hétről hétre, szó nélkül az oszlop tetején álló diadalmas figura felé bökne, de bővebb magyarázattal nem szolgálna. Persze senki nem mondaná rá, hogy beszédes fickó, a képzeletbeli kérdező mégis érezné talán, hogy az igazi okot maga az Iskarióti sem találta még meg. Az arca mindenesetre nem árulkodik. Épp olyan üres, mint a már rég nem dobogó szív a mellkasában.

- Mi újság, Pletykás?

Ajkak és egy nyelv tűnnek elő a levegőből, nem messze az ücsörgő Iskariótitól, és könnyű fuvallat támad, ahogy a száj beszélni kezd.

- Figyelem, ahogy kérted. Barátunk különös magánakcióba kezdett.

- Mit csinál?

- Pestre tart, eddig rendben van, kérlek, de nem egyedül jön.

- Világos, ez nem újság.

- Nem, én nem a fiúra gondoltam. Egy csapat különös embert szedett össze; vagyis inkább azok őt. De ha igazán pontos akarok lenni, azt mondanám, hogy közös erőfeszítéssel sikerült ilyen irányba fordítaniuk az események alakulását.

- Értelek, Pletykás, értelek, inkább azt mondd meg végre, kik azok?

- Hát én tényleg nem tudom. De ismerős szaguk van, pedig emberek. Mármint ha éppen lángolnak.

- Lángolnak.

- Igen, de ne vágj közbe, hadd mondjam el!

- Persze, persze! Mondd csak - a színpad a tiéd.

- Szóval, az úgy volt, hogy fogták magukat, és az ujjukba haraptak, aztán a vércseppel egy vonalat húztak a kézfejükre, keresztül a tetováláson, és akkor láng csapott ki a kezükből, és fel, és akkor ki, mint egy szárny, és egy olyan huppanó hangot hallottam, ahogy a szárnyak beburkolták őket, és onnantól kezdve olyan szépen égtek, mint a zárlatos karácsonyfák. És így vonulnak idefelé.

- Ennyi? Lángolnak és jönnek?

- Hát… Út közben elintéztek egy kisebb, éhes ördögfattyút. Tudod, azok közül a parazitafélék közül. Mindig mondtam, hogy azok aztán mindennek az alja.

- Mondod te, aki nem vagy több egy – már megbocsáss – lebegő, soha be nem álló szájnál.

- Van szemem is, hogy lássak.

- Ó, elnézést, majdnem megfeledkeztem arról a valamiről, amit leginkább egy karamellizált agyként tudnék leírni, aminek penészes kókuszgolyót passzíroztak a homloklebenyébe.

- Most mondd, hogy nem vagyok édespofa!

- De... Ha bárkinek lenne gusztusa hozzád.

- Ez azért fájt.

A nyelv keresztülúszik az ajkak alkotta karikán, és a száj lassan visszaolvad a levegőbe, ahogy érkezett. Az Iskarióti nem törődik a tiszteletlenséggel. Inkább felkel a korlátról és a zsemledarabokat csipegető galambra néz. Hirtelen ötlettől vezérelve felemeli a lábát, a rálép, készen arra, hogy lassan és megfontoltan eltapossa a madarat. A méretes tollpamacs kétségbeesetten verdesve próbál valahol máshol lenni, mint egy 44-es láb alatt. De nincs menekvés. Az Iskarióti talpa alatt már apró bordák roppannak, amikor is a férfi szeme előtt hirtelen az oszlop tetején álló alak képe jelenik meg. Ugyan a tekintete még mindig üres, mégis leveszi a lábát a galambról, és a cipője orrával egy kicsit is odább tessékeli. Kegyelem… talán? Elfintorodik, és inkább újrajátssza a fejében előbbi beszélgetését a Pletykással, mielőtt elindulna vissza szálláshelye felé.

- Mire készülsz, Pytho? Nem így beszéltük meg. – kérdi, de a még mindig menekülő galamb nem fordul vissza, hogy válaszoljon a kérdezett helyett.