A vidék még éppen csak ébredezik. Fakóbbik arcát mutatja, legalább egy óra, míg megtelik árnyalatokkal. A harmat csillan csak meg imitt-amott, mint a korán kelő szemében a vekker képe: már megint munka van. Csak még egy kicsit… Gondolhatják, és lustán terpeszkednek tovább hideg földágyukon a dombok.

Ilyenkor, hajnaltájt még bármi megtörténhet. Ez a csodák és a kétségbeesés ideje, amikor a nap, ha akar, gondolhat egyet és visszabukhat a sötétségbe. De nem! Hinni kell, hogy a napot jó lélek vezérli. Azzal, hogy reggelente felkel, reményt ad még azoknak is, akik nélküle már-már abban is kételkednének, hogy ugyanazon a világon élünk, mint a falon kívüliek. Azt hinnék, hogy mi már inkább tartozunk a Pokolhoz, mint Európához, a Földhöz. És feladnák.

- Szia, Sanyibá’ – Kata megáll a dombon, egy lépésre a férfi mögött. Mutató- és középső ujjának egy mozdulatával kissé elálló füle mögé igazítja hajának aranybarna tincsét, aztán háta mögött összekulcsolja kezeit és vár. Szélcsend van. A polgármester egy pillanatra mintha mozgást látna a szemközti domboldalban. Talán egy pocok.

Pais Sándor (a Menedék választott polgármestere, egy negyvenes éveiben járó, erősen kopaszodó, fekete körszakállas, vékony szikár alak) nem hagyja magát kedvenc tevékenységében könnyen zavartatni. Elveszi szájától a pipát és hagyja elúszni az illatos dohányfüstöt. Az utolsó zacskó dohánynál tart, és már ez is erősen fogyóban van, de látszólag ez nem érdekli. Ugyanannyit pöfögtet el, amennyit mindig is szokott.

- Szervusz, Katám.

Nézik, hogyan kaptat fel a nap a dombtetőre, nézik, ahogy felér és kihúzza magát. Mosolyog. Láthatóan mosolyog, pedig a fal elkeni egy kissé a képet.

- Fel fogsz fázni, Sanyibá’. Mondtam már, de te nem hallgatsz rám.

A polgármester az orra tövéhez nyúl, egy nagy barna szemölcsöt piszkál az ujja hegyével.

- Én is mondtam neked egyet s mást.

Van valami a hangjában, ami lelohasztja Kata mosolyát. Pedig szívmelengető az ő mosolya is, mint a napé. Különösen ilyentájt.

Hallgatnak. Senki sem beszél sokat Kárpátiában az utóbbi időkben.

- Úgyis menni akartam…

- Ne rontsd el puffogással, Katám.

A polgármester megszívja a pipát, a parázs apró csillaggá izzik. Kapkod, és gyorsan elfújja a füstöt.

-Én mondtam neked, hogy nem mehet ez így, nem mondtam? Hogy keresztbe-kasul flangálsz a vidéken, mint valami kisherceg.

- …

- Vagy maradsz, vagy mész, azt mondtam, nem? Istenuccse, én szeretlek téged, de bajt hozol, és bajt viszel.

A lány melle megremeg, karjait összefonja maga előtt és az ajkába harap. Nézik a napot a dombtetőn.

- De te m--- - Kata hangja megbicsaklik, erőtlenül fullad önmagába. Kék szempár villan haragosan, és újrakezdi.

- De te mondtad, te meséltél Gábrielről. Azt mondtad, segíthet – elnémul, majd hirtelen dacosan hozzáteszi: - Nem is segített!

- Igen. De ez még nem tette semmissé azt, amire korábban figyelmeztettelek.

- Ha azt akartad, hogy elmenjek, egyszerűen szólhattál volna.

- Azt akartam, hogy válassz, nem azt, hogy elmenj.

- Sanyibá’…

- Sajnálom, Katám.

Kata letérdel a férfi mögé, és a hátára hajtja a fejét.

- Örülni fognak.

- Ehh, elmehetnek ám, ahova nem süt be a nap. – mordul fel a polgármester, és nézi tovább az emlegetett dicsőséges égitestet. – Legalább ennyit kapunk attól az átkozott faltól… - dörmögi a bajsza alatt.

Kata nem néz a napra, pillantása inkább valahova befelé irányul. Hosszú percekig maradnak így, szinte szoborrá némulva, mielőtt a lány elvonná a fejét a polgármester hátától, és megszólalna.

- Isten veled, Sanyibá’.

Felkel. Keze harmatos lett a fűtől. Valamiért a szeméhez nyúl, aztán a mozdulatot folytatva megint a füle mögé igazítja a haját, mint korábban, de most nedves folt marad az arcán ujjai nyomán. Észak felé indul, le a lejtőn.

***

- Elment, ugye? – fiatal, tetterős hang Pais Sándor mögül.

- Na, a másik birka.

- Én is megyek.

- Nem kötelező maradni…

- Me-

- Északnak menj, a patak felé.

Harmatos füvön csikorduló cipőtalp.

- Tomi.

- …

- Vigyázz rá. Meg magadra is.

Gyors léptek. Puffanás. Valami csúszik, valami gurul. Valami kifúj a domb alján, aztán távolodik.

A polgármester ballal kiveszi a pipát a szájából, jobbal a homlokát fogja, könyökét felhúzott térdein nyugtatva.

- Szerinted ez vicces? – kérdi, pedig senki sincs, aki válaszoljon. Szavai kesernyés ízt hagynak a szájában. Valahol vércse víjjog.