Katának egy lelkét kilehelő elefánt jut először eszébe, ahogy a teherautó fékez, aztán megáll egy kertes ház előtt. Tamás, miután maga is kiszállt, előrebillenti az ülést előtte és a kezét nyújtja – Kata nem fogadja el, az ajtó fölötti kapaszkodót megmarkolva segíti ki magát. Az utcán megállva azonban magabiztossága valamelyest lelohad, és a szíve a megtelik bánattal. Már sajnálja egy kicsit, hogy hagyta magukat meghívatni a sofőrrel.

- Mint egy temető, nem, Tamás? – fordul kissé zavartan ácsorgó utastársához.

- Hmm? Mire gondolsz? – rezzen fel amaz.

- Hát- Semmi. Nem számít.

A lány csalódottan néz végig újra az utcán. Az ő szemében számozott sírkövekké válnak az elhagyott otthonok. Mind egy-egy emberre, egy családra emlékezteti, akikkel ugyan sohasem találkozott, mégis érzi a hiányukat. Kitépett lapok a könyvben, amit éppen olvasni próbál.

- Na, gyertek, gyerekek. Épp vacsoraidő van, az öreglány meg mindig annyi mácsikot csinál, hogy alig bírom… - zavarja meg a sofőr Kata merengését. Az étel említésére a lány gyomra hangos korgással felel. Igaz, ami igaz, ahogy elindultak, egyikük sem gondolt rá, hogy a tele has nem tart örökké.

Tamás és Kata egymásra néznek, aztán vendéglátójuk nyomába szegődnek, aki addigra ugyan a kertkapun már beljebb került, de a muskátlis ablakig még nem jutott el. Útját állta ugyanis egy törékeny, ősz hajú hölgy, aki margarétamintás otthonkáját szorosan összehúzva magán a hűvös esti szél elleni védelemül, megsemmisítő pillantással tartja őt sakkban.

- Minek hoztad ide ezeket?! Mondd meg nekik, hogy takarodjanak. Büdös csavargók!

Kata köpni-nyelni nem tud; a néni hangját olyan maró gyűlölet fűti, amilyet csak évtizedek kitartó érlelése szülhet.

- Ne csináld ezt, Márti… Ezek csak két éhes gyerek.

A sofőr csitító szavai, ha lehet, csak tovább hergelik az öregasszonyt.

- Azt akarom, hogy TŰNJENEK INNEN! Rohadt csavargók! Rohadt csavargók, a nyakunkra hozzák a polgármestert! Asziszik ezek csak úgy kóricálhatnak oda-vissza, meg turistálkodnak, míg az ember dolgozik, meg megpróbál ÉLNI! Rohadt, büdös, átkozott csavargók!!

Kata és Tamás bénultan állnak az ellenségesség és harag fröcsögő hullámai alatt. Az ordító feleségét befelé terelgető férfi visszanéz rájuk, és mintha azt mondaná „Sajnálom…” vagy „Sok szerencsét.” vagy egyszerűen „Viszlát!”, mielőtt becsukja az ajtót. A vénasszony kiabálása egy idő után elhalkul, és a két fiatal egyedül találja magát a halott utcán, az újra rákezdő eső alatt.