- Miért jöttél utánam? – kérdi Kata, miközben a szélvédőn hányódó esőcseppeket figyeli, amiket kíméletlenül ide-oda csapdosnak az ablaktörlő lapátjai. Tamás hátrafordul az anyósülésben és Katára mered, mintha az ő arcából akarná kiolvasni a választ. De a válaszok sose ott vannak, ahol keressük őket. Tamás zavartan fordul vissza.

- Hülye kérdés – feleli.

- Nekem fölösleges eljátszanod a hős lovagot, aki az életét kockáztatja a hercegnőért. Nem vagyok hercegnő, és hozzád sem illik a lovag-szerep.

A kicsit pocakos Tamás kerek, izzadtságtól fénylő arca a tömpe orral, a drótkeretes szemüveg mögött mélyen ülő kék szemekkel valóban megnevettetne bárkit, ha egy sisakrostély alól bukkanna elő.

- Nem szeretném, ha bajod esne, ennyi.

- Tetszem neked – Kata a hátsó ülésen Tamás bal fülére fókuszál, míg a fül vörösödni nem kezd.

- Igen.

- Sajnálom. Nézd, Tamás… Menj inkább haza, jó? Elviszi egy darabon visszafelé, ugye? – Kata ezúttal a sofőrt szólítja meg, ám mielőtt az válaszolhatna, Tamás még ezt az egymondatos lehetőséget is elragadja előle a megszólalásra.

- Nem! Akárhová mégy, én veled megyek!

Kata felkacag.

- Ne, Tomi, azért ez elég rosszul hangzik. Akárhova?

- Ne vicceld el. Tudod, hogy értem.

A lány kivár, míg a torkát bizsergető nevetési inger elmúlik, s csak aztán folytatja.

- Tudom, de… Egyszerűen nem tudlak komolyan venni. Akármennyire is szeretném. Másrészt még én magam sem tudom, hova visz az utam.

- Az mindegy. A te utad az enyém is. Én csak szeretnék melletted lenni. Tényleg olyan nagy dolog ez? Hiszen annyi időt töltöttünk együtt, mielőtt eltűntél. Most, hogy újra megvagy…

- Az máskor volt. És csak barátok voltunk akkor is.

- „Csak” barátok?

- Jó, jó...

- Mindegy. Ez nem változtat az elhatározásomon.

Kata még mondana valamit, de aztán másképp dönt. A lapátoknak kiszolgáltatott esőcseppek vak futását kezdi figyelni a szélvédőn. „Minden a maga útján halad” – gondolja – „…csak el is érjen a célig” – teszi hozzá, amikor a teherautó karosszériája fájdalmasan megnyikordul, és a sofőr bocsánatkérő mosolyt villant két utasára. Majd szerencsére újra előre néz, mielőtt leszaladnának a nedvesen csillámló útról.

- Tégy, ahogy akarsz – szól hűvösen Kata.

Ebben a pillanatban egy madár fekete árnya suhan el centiméterekkel a teherautó előtt, épp csak elkerülve, hogy az üvegbe csapódjon, vöröslő szilánkokkal terítve be az utasteret, menet közben mellesleg felszabadítva az ablaktörlő zsarnoki uralma alól megszámlálhatatlan esőcseppet.

A bennszakadt levegő csendjének béklyóját elsőként a sofőr oldja fel. Bőségesen kárpótolva magát a korábbiért, a végszót rabolja el Tamástól.

- Azannya köcsögit! Há’ egy hajszálon múlott…! Na, pedig már majdnem otthon vagyunk, gyerekek. Ez már mindjár' Szombathely…