Émelygés tör Álmosra, ahogy benzingőz, út, föld, hús és hideg szaga lövell az orrán át a fejébe. Egy pillanatra úgy érzi magát, mint akit élve eltemettek, azonban mielőtt a pánik megbéníthatná vagy épp kétségbeesetten kaparni kezdene, kinyitja a szemét.
Előtte, a kihajtott ponyva kapuján túl valami alakot lát derengeni az árnyékok mögött. Lélegzete ólomként üli meg a tüdejét. Hűvös van, bár a nap már teljes korongjával a horizont fölé kapaszkodott. Álmos szeretne máshol lenni, de még feladata van. Előrehajol, hogy jobban a teherautó mélyére láthasson; ekkor azonban egy kéz nehezedik a vállára, és ő majdnem hanyatt esik hirtelen fordultában.
- El kell mennünk innen. Azonnal! – suttogja a főnök. – Ne kérdezz semmit.
- Hogyhogy? Mi történt? – Álmost sötét előérzet lepi meg. Kilép az IFA takarásából. Szóra nyitja a száját, de hang nem jön ki rajta.
- Nincs mit tenni, fiam. Megleptek minket, míg nem voltál itt. Egyszer csak… Elragadta valami a lelküket, azt hiszem…
- És…?
- Hogy én? Valahogy szerencsém volt… De most – gyerünk, nincs mit tenni. Nem tudom megmenteni őket. Nem tudtam.
A fiú ködös tekintetét elszakítja valaha volt társairól, és hitetlenkedve néz mesterére. Az összeszorított állkapoccsal és mereven néz vissza rá.
- Mennünk kell. Nem maradhatunk tovább.
- Nem hagyhatjuk itt őket… Csak így, az út mellett.
Schmidt Jenő feje hangosan koppan az aszfalton. Ahogy oldalra dőlve fekszik tehergépkocsija mellett, olyan, mintha csak aludna. Körülötte a Rikoltó Sólyomfik Népe: tömött fekete zsákok, egyik végükön cipős, bakancsos lábakkal.
- Talán közéjük akarsz heveredni te is? Mondom gyere! – a vezér megragadja a fiú karját és megszorítja. – Még nincs vége, hallod? Szükségem van rád. Te vagy az utolsó reménységünk. A fenébe is, még megmutathatjuk neki!
- Én? Én?! Reménységünk?! Miről beszélsz? Végünk van! Nem maradtunk többen, és az is csak idő kérdése, hogy mikor kerülünk mi is földre!
- Amíg élünk, van remény!
- Jah, meg higgy az álmaidban. Meg a barátság mindennél nagyobb erő! Nem is beszélve a szeretetről.
A főnök vállon ragadja Álmost, és csuklyája alól szemei fehéren izzó jégként villannak elő.
- Befejezted?
Hősünk addig forgatja fejét, míg egy utolsó pillantást nem vethet néhai bajtársaira. Szeme sarkában könny gyűlik. Fázik.
-Ők is… oda?
- Mindenki oda kerül, fiam. Nekünk nincs már Menny.
- Ez nem fair…
- Befejezted?
- …Be.
Kemény léptekkel sietnek tova az út mentén. Nem néznek egymásra, nem szólnak egymáshoz, csak az ugyanolyan fekete köpönyeg jelzi, hogy egymáshoz tartoznak.
A mester komor gondolataiba merülve baktat Álmos után.
„Szegény bolondok…” – szökik ki a száján.
Álmos nem hallja.
Utolsó kommentek