Nyolcan állnak a pincében; a levegő nehéz, régi. A sarokba dobálva székek, de senki nem sétál oda egyért, hogy leüljön. Az egyik falon szőnyeg, valaha értékes lehetett, de mostanra jól megrágta a történelem. Heten a pince lejárójánál állnak, egyikük a velük szemközti falnál támaszkodik, lehajtott fejjel. Valaki halkan köhint; a magányos alak felemeli a fejét, és ellép a faltól. A bedeszkázott pinceablakon besütő vékonyka holdsugarak magas, sötét alakot világítanak meg. Fekete haj, fekete szempár, alatta jókora táskákkal. Kivár még néhány pillanatot, aztán érdes hangon beszélni kezd.

- Testvéreim! Élesszétek fel szívetekben a lángot! Lobogjon a düh, lobogjon az engesztelhetetlenség és lobogjon a remény, mert e három ad erőt a küzdelemhez!

A szavak, mintha vöröslő parázsként hullottak volna száraz avarra, pillanatok alatt feltüzelik a hallgatókat. Innen is, onnan is lelkes kiáltás tör fel a torkokból.

- Testvérek.

A szónok végigsöpör tekintetével a köréje gyűlteken. Sűrű csendlepel borul a füstölgő vulkánokra.

- Testvérek… Hatodik éve már, hogy bűnhődünk el nem követett bűnökért. Sem a Sors, sem a világ nem fordult jóindulattal felénk. De bele kell-e, bele szabad-e törődnünk ebbe…? Hat évvel ezelőtt, mikor Tihanynál meghasadt a föld és a Pokol váladéka szivárgott elő onnan, talán nem álltunk ellen erőnk fogytáig? Pedig nincs annyi könny, nincs olyan mély gyász, ami elég lenne mutatni, mennyi veszteséget szenvedtünk. Apákat és anyákat, fiakat és lányokat, testvéreket és barátokat. Olyan idők jártak, amikor még a korábbi ellenségeinket is megsirattuk, hiszen legalább emberek voltak.

A férfi elhallgat, de nem szól közbe senki. Hevesen kap bele újra a szavakba, és folytatja.

- A világ pedig? Az emberiség történelmének leggyávább, legaljasabb árulását követte el ellenünk. Mind ismerjük a történetet, nem fecsérlem rá az időt. De ha hátbadöftek is, mi még mindig élünk, itt vagyunk – és most eljött az ideje, hogy újra fegyvert ragadjunk! Mert jelet kaptam, testvéreim, és a jel mellé erőt! Ezúttal nem védekezünk. Ezúttal támadunk.

A mondat végéhez érve a szájához emeli jobbját, és a mutatóujjába harap. Balján, sápadt a kézfején egy háromszög alakú tetoválás tűnik elő, a háromszögben kampó- és hurokformákkal, ahogy ezt a kezét is a kevés fény útjába emeli. A harapás nyomán előbuggyanó vércseppet keresztülhúzza a mintán.

A szónok hallgatói szótlan ámulattal figyelik, ahogy a férfi bal karján fehér lángnyelv kúszik fel. A tűz a lapocka táján a testbe fúrja magát, majd megsokszorozódva csapódik ki a lüktető húsból. Aztán, mielőtt egy féloldalt szárnyavesztett angyal képe égne a hét figyelő retinájába, a szárny előrelendül és körbeölelve a férfit mindenestül lángra lobbantja.

A szónok alakja éppen csak felsejlik a hószín tűz lobogásában; fekete haját mintha a hőhullámok simogatnák, de láthatóan nem ég meg, nincsenek fájdalmai. Hangja mégis egy kohó mélyét visszhangozza, mikor újra megszólal.

- Ne féljetek, testvérek. Már megmérettetek és igaznak találtattatok. Aki az Igazság Lángjában fürdeti lelkét, annak nincs mitől tartania és… holnap megosztom veletek a Tüzet. Holnapután pedig… szembeszállunk a Sorssal. Aztán,…  hogy ne maradjunk adósa senkinek, ledöntjük azt az átkozott falat és megfizetünk a világnak is. Ki áll mellém, testvérek?

A vulkánok egymás után kitörnek, és a tüzes éljenzésben majdnem észrevétlen marad, hogy időközben lángra kapott a faliszőnyeg és a sarokban a székek is…