Vérmagyarország

-     Ha így megy mindig, egy hónap alatt letudjuk az egész világmegmentést – jelenti ki Bandi, miközben egy talált bottal piszkálgatja az úton gőzölgő, bűzös, szürke kupacot. Néhányan, akik körülállják a tetemet, még nem tértek egészen napirendre a történteket illetően, ők a lángköpeny alól, minden rosszra felkészülve lesik a pontot, ahol az út eltűnik a fák takarásában. Álmosnak feltűnt a nyolcak között egy lány, és most szóba elegyedik vele. A két „csapatkapitány” pedig odább húzódik, hogy választ csikarjanak ki egymásból a kérdéseikre.

Zoltán leemeli az övéről a kulacsot, lecsavarja a tetejét és belekortyol, majd a tetem köré csoportosulókat figyelő Hugó felé nyújtja, aki oda se pillantva egy intéssel visszautasítja azt. Zoltán megvonja a vállát, és elteszi a vizet.

-          Jó kis csapat ez, nem gondolja? – kérdi.

-          Nem lehetne inkább tegeződni? Minek ez a flancolás?

-          Felőlem. Csak udvarias próbáltam lenni.

-          Tényleg ez a legfontosabb most? Udvariasnak lenni? Eszement egy banda vagytok.

-          Az emberségünk megőrzése legalább olyan fontos, mint végezni az ehhez hasonló borzalmakkal. Én ebben hiszek.

-          Az emberség megőrzésében?

-          Igen.

-          Ühümm. Khm. Érdekes tetoválás az ott a kezeden.

Zoltán arca annak az embernek a képét veszi fel, akinek lenyomnak a torkán egy egész citromot. És bár a másik nem fordul felé, tudja, hogy Hugó tudja ezt. És Hugó is tudja, hogy ő tudja.

-          Mi lenne, ha erről nem beszélnénk a többiek előtt? És én nem kérdezem meg, miért nézett át rajtatok a démon, mintha ott se lettetek volna.

-          Helyes.

-          Egyébként nagy segítség volt az a pókhálószerű dolog. Köszönjük. Ha nem fogja meg azokat a fekete… hangyákat, jobb szó híján, amik ki próbáltak jönni… Szóval köszönjük.

-          Nincs mit.

-          Igen… Nem lenne kedvetek velünk tartani? Mi a fővárosba indulunk.

-          Mi is. De egyszerűen túl feltűnőek vagytok.

Zoltán Álmosra és a lány párosára mutat.

-          Ahogy nézem, a társad szívesen hozzánk csapódna.

-          Álmos… gyerek még.

-          Rendes kölyöknek tűnik.

-          Az.

-          Szóval?

-          Szóval mi?

-          Velünk jöttök?

-          Talán, ha nem a főúton Eddát énekelve akarjátok folytatni az utat.

-          Az erdőben-

-          Igen?

-          Az erdő meglehetősen gyúlékony, ha bármi történne.

-          Ó, anyám…

Hugó is Álmosékra néz, aztán láthatóan belenyugszik a Sors ilyetén alakulásába.

-          Felőlem…

-          Remek. Szólok a többieknek.

Zoltán elsétál kis csapata felé, Álmos mestere pedig gondolataiba, az esélyek, a valószínűségek, a százalékban kifejezett túlélés világába merülve néz utána.

- De még milyen érdekes… - mormogja a csuklya alatt, aztán Álmos felé indul.