Vérmagyarország

- Nem baj, ha ideülök melléd? – szólítja meg Álmos az egyetlen női tagot a nyolc különös alak közül. A lány a hideg aszfalton ül és kopott cipőjével a szegély sáros földjét túrja, mikor meghallja a kérdést.

- Dehogy, nyugodtan. – szemét Álmoson felejti, és ha nagyon figyelünk, egy halvány mosolyt is észrevehetünk.

- Álmos vagyok, szia. Azzal a fura alakkal vagyok, aki éppen a te főnököddel beszél.

- Az igaz, hogy fura, de jó fejnek tűnik. Már akartam is beszélni veled, de…valahogy sosem mertem odalépni hozzád, tudod, Zoltán kicsit hirtelen haragú…akarom mondani, a Főnök.

- Nekem nem úgy tűnt, inkább Hugó bá’-t nevezném annak, nem Zoltánt… öhm…. – és ennél a pontnál Álmos hófehér arcán pír jelenik meg, egészen a füle hegyéig megfigyelhetően – megtudhatnám a nevedet? Csak hogy hogyan szólítsalak ezután….

- Ne haragudj, elszoktam a bemutatkozástól. Tudod, akikkel találkoztunk eddig, azoknak nem kellett megmondani a nevemet… gondolom, tudod, miért. Luca vagyok. – a név kimondásával egy időben a lány, ezek után csak Luca, elmosolyodik, egészen láthatóan. Álmos szemébe őszinte zavar férkőzik be, azon dolgozik, hogy ebből Luca ne lásson meg semmit.

- Értem én, persze! – idegesen nevetgél Álmos, leplezni próbálja, hogy a lány mosolya elgyengítette.

- Figyelj csak, nálatok voltak lányok a csapatban? Ez az egy dolog nem hagy engem nyugodni. Állítólag furcsa, ha lány is csatlakozik egy ilyen menethez.

- Hát tény, hogy nálunk nem voltak, de szerintem nem furcsa…sőt, örültem volna, ha nálunk lett volna lány. Vagy lányok. – kaján mosoly jelenik meg Álmos arcán, amin ő maga is megdöbben. Igaz is, miért nem voltak Sólyomlányok?

Milyen jó lett volna, nem? Amikor este meghúzták magukat ilyen-olyan helyeken, mennyivel jobb lett volna egy lány arcát nézni a holdfényben, mint a sok fáradt, elcsüggedt férfiét. Sokkal több érzelem és szín szorult volna ezekbe a szürke, dermesztően telepedő napokba. Le sem lehet vakarni a közönyt az arcokról mindenféle női behatás nélkül. Álmos visszaemlékszik a régi időkre, a gimnáziumra és arra a szép lányra, akibe fülig beleszeretett még kis gólya korában. A lány szép arcú és vékony volt, csinosan öltözött. Mosolya leírhatatlan, szemei fényesek és élettel telik. Maga az álomnő – Álmos számára. De a lány elballagott, és Álmos sohasem merte őt megszólítani, kicsi volt és félénk, megmaradt az érzés a plátói rajongás szintjén.

Ahogy ott ül Luca mellett és a felkelő Napot kémlelik csendben,valami érezhető, de láthatatlan cérnaszállal érzi összekötve magukat. Álmos néha lehajtja a fejét és a földet kémleli, a kis kavicsokat az aszfaltba olvadva és észrevétlenül Luca arcára sandít. Barna, hullámos haj, hátul összefogva egy rojtos kék gumival, fülében egy kék gyöngyös, hosszú fülbevaló, kiválóan illik a lány szeméhez. Örül, hogy csuklya nélkül láthatja őt. Vonásai lágyak, emlékeztetik a szép végzős lányra néhol. Szemöldöke határozott, nőies. Álmos beleszeret a lány ajkaiba. Rengeteg dologhoz szeretné hirtelen hasonlítani, de nincs egy sem, ami ennyire el tudná őt ragadni. Nem is tudja, hány perce (hány órája?) csodálja már őt…egyszerűen mindegy, amíg nézheti, nézi. Valahol máshol jár. Nem fázik, nem érzi már a csípős hajnali levegőt sem az arcán, sem a kézfején. Nem idegeskedik, hanem hagyja magát elmerülni az új lány felfedezésében.

- Kérsz valamit enni? Nem vagy éhes? Hm? …Álmos…ÁLMOS!! Hahó! Föld hívja Álmost! Itt vagy? – mosolyogva kérdi Luca Álmostól, aki eléggé belemerült a csodálásba, és észre sem vette, hogy Luca már harmadszorra próbálja vele felvenni a kapcsolatot.

- Öhm, de igen…ami azt illeti…éhes vagyok. – fülig pirulva Álmos észreveszi, hogy tényleg elég komolyan korog a gyomra az éhség említése nyomán.. – Már napok óta nem ettem rendesen, sőt, hetek óta. Mióta kószálunk mindenfelé.

- Hát nekem sincs kis hűtőszekrényem kész kajákkal, de a semminél egy-két tábla csoki is jobb. Mikor eljöttem otthonról, gyorsan bedobtam a zsákomba párat, így húzom ki napok óta…nevetséges, de rosszul vagyok, ha pár napig kimarad.

- Ismerős, a kishúgom is, aki… - Álmosnak ekkor jut eszébe, hogy a kishúga…igen, nincs többé kishúga…erőt vesz magán, lenyeli a könnyeket és folytatja - …aki nagyon szép lányka, szereti, folyton nassolt, nekem kellett becsempésznem a szobába, hogy anya meg ne lássa… - Álmosra rátörnek az emlékek: anya, apa, család…hol van ez már? Senki sincs. Ő van. Senki más. Ez így nem fair, de „ilyen az élet”…el kell fogadni.

Luca feltúrja a táskáját, egy tolltartó, 3-4 könyv, ruhák kerülnek elő belőle. Aztán feltűnik az említett csoki is. Kibontja, letör egy sort és Álmosnak nyújtja.

- Köszi szépen, majd meghálálom…nekem kajám nincsen, de majd szerzek neked valamit az erdőben, úgyis folyton a bozóton kell keresztül vágni. De remélem, azért Pestig nem kell a zöldben botorkálnunk.

- Mert akkor jöttök? Húú…jó lenne, én örülnék neki, mert akkor lenne velem valaki…izé, mellettem, aki egyidős velem és…ebből nem keveredek ki zavart vihogás nélkül, igaz? – Luca kijelentésével ellentétben meglehetősen magabiztos mosollyal kérdezi ezt a balján ülő fiútól.

- Hát ezt nem én döntöm el. De…én mennék. Szívesen. Ha rajtam állna a dolog, elhiheted, hogy veletek tartanék…nézd csak, itt jön a mesterem. Megpróbálom meggyőzni, hogy menjünk veletek.

- Szerintem Zoltánnak sikerült már, ismerem az arckifejezéseit, ez az, amikor beszervez valakit az akcióiba. Isten hozott köztünk!

Luca egy puszit ad Álmos arcára, maga sem érti, miért, ez ösztön volt, nem meggondolás. Álmos szemmel láthatóan zavarba jött, a lány legbelül viszont élvezi, hogy ilyen hatással volt rá.

- Álmos, figyelj rám jól, Zoltánnal megbeszéltünk valamit. – szól elgondolkodva Hugó a fiúhoz, akinek ő is észreveszi az arcán a megilletődöttséget, látta az előbbi puszit is, de nem szól semmit.

- Arról volt szó, hogy megyünk-e velük a fővárosba, igaz?

- Igen. Jól tudod.

- …és? Megyünk? – ideges, gyermeki fénnyel a szemében Álmosnak ez a leghőbb vágya ebben a percben. Mint egy pohár vízre, annyira szüksége lenne rá.

- Álmos fiam, te nagyon menni akarsz, látom rajtad…