Mélyen a romok alatt, a fullasztó sötétben ujjak kaparásznak egy régi-régi porcelánkád peremén. Nem így képzelte a halált. Szíve kétségbeesetten dobálja magát bordái alatt, akár a víz alá nyomott fej – jobbra, balra, ki, bármerre, csak el. Sikoltani nincs több levegő, nincs több erő; csak úgy elszökik a reszketeg lélegzet, csendben, és egyre halkabban.
A király elemeli a fejét az öregasszony testétől. Hunyorít, aztán visszahajol, és apró harapásokkal letisztogatja a húst a felkarról, míg csak a csont marad. Sokáig rág, nem siet sehova. Közben friss vér fut le a kád fehér falán, futtában becsatlakozva egy már korábban megindult erecskébe.
Ilonka néni sóhajt. Szomorú, ráncos, elveszett lelkét magába öleli a síri, sötét terem. Ilonka néni nem így képzelte a halált.
A király még jóideig falatozik, aztán a testet a nyakánál megragadva a jégverembe lódítja. Mélyen, a valaha volt Parlament romjai alatt, a barlangban egy tiszta, fehér kendővel, finom mozdulatokkal letörli a vért a szája széléről.
Utolsó kommentek