Az út, amin haladnak, valamikor túraösvény lehetett, vagy csak a vonalát keresztezhették egynek néhányszor - mindenesetre időről időre zöld keresztes festéssel megjelölt fákba botlottak. Egy ideje már hajnal volt. Álmos egykedvűen néz vissza a komor törzsek oszlopai közül minden bizonnyal őt figyelő napra, majd egy másodperccel később idegesen rántja félre a fejét, hogy még éppen kikerüljön egy szállingó pókhálófoszlányt.

- A fenébe, nem kelthetnél fel egyszer a változatosság kedvéért délben? – fakad ki – Alig látni valamit, mi meg csak botorkálunk itt a sűrű sötét erdőben…

- Te. – érkezik a felelet néhány méterrel előbbről, ahol a főnök épp fellép egy kidőlt fa korhadó törzsére.

- Mi?

- Te botorkálsz.

Álmos kevés vívódás után lemond a bújkáló pók egyébként is megtépázott hálójának teljes tönkretételéről, és valamivel jobban kilépve a mester nyomába szegődik. A gazdag, vadszagú levegő kitölti a tüdejét és hűvös patakként szalad végig ereiben.

- Ugye jó? Valami ilyesmivel kellene mindig eltelnie egy igazi sámánnak. – szólal meg a másik, amikor Álmos felzárkózik mellé. A fiú a csuklya örökös sötétjébe kémlelve megpróbálja kitalálni, hogy a mester vajon csak ugratja-e, vagy komolyan gondolja, amit mond. De mint annyiszor, ebben most sem jár szerencsével.

- Amikor épp nem elhullott állatok szellemeit törjük kerékbe mágikus szigillumokon, hogy a megfelelő hatást facsarjuk ki belőlük, úgy érted?

- Nincs érzéked a romantikához, fiú.

- Közel és távol semmi romantikus nincs a helyzetünkben. Ha már itt tartunk, kezd elegem lenni belőled, meg ebből az egészből. Mióta a többiek- a többieket otthagytuk…

- Azt hittem, ezen már túlléptünk.

- Hogyan?! Ha nem tudnád, az ilyesmi időbe—

- Nincs időnk.

- …Normális emberek legalább egy-két szót váltanak egymással ilyenkor. Normális emberekkel ilyen meg sem történik! De te csak azt hajtogatod, hogy „nincs időnk, nincs időnk”, és vonszolsz magad után, mint egy madzagra kötött kisautót!

A főnök olyan hirtelen fordul hátra, hogy Álmos épp csak nem gyalogol belé.

- Mit vársz tőlem, paskoljam meg a hátad? Ki akarod sírni magad a vállamon? Nőj már fel! Erre… nincs időnk.

- Én csak… A francba már, nem tudnál néha ember lenni egy kicsit?

Mint két farkas területeik határán, fagy egymásba két tekintet. Végül (a másik tisztességtelen előnye miatt), Álmosé oldódik fel előbb.

- Azt a rohadt csuklyát is levehetnéd néha.

- Nekem így tetszik.

A főnök visszafordul az eredeti útirány felé, majd mintha mi sem történt volna, felveszi előbbi tempóját és tapossa tovább az utat. Álmos… bosszankodva utána. Valamiben vereséget szenvedett, de nem tudja pontosan, miben, és ha így volt, mi volt a tét? Mit veszített? Lassan minden ködbe burkolódzik, és bár ez a köd belőle csapódik ki, mégis a főnök az, aki hagyja elveszni odabent.

- És a Jobb?

- A Szent Jobb? Mi van vele?

- Hogyhogy mi van vele? Még nem mondtad el, mire kell.

- Nem kérdezted. Gondoltam tudod.

- Komolyan—

A főnök megtorpan és „megállj”-t int Álmosnak is. Az erdőt nem sokkal előttük betonút szakítja meg, a betonúton pedig kisebb csoport halad el. Nyolc eleven, hófehér láng. Meglehetősen hamisan énekelnek.