Kata és Tamás a szőke lány konyhájában ül, csendesen élvezve a jóllakottságot. Most, hogy a hasuk tele, az érzékeik újra kinyílnak az őket körülvevő világra. Az első dolog, amit észrevesznek, hogy a hely bizony elég szűkös. A konyha nagy részét legalább fél évszázados konyhabútorok foglalják el; az a fajta, amiről az ember azt hinné, hogy már összeszerelésekor kopottság- és letargiafürdőben pácolhatták, hiszen szinte elképzelhetetlen, hogy valaha üdítően hathatott a látványuk.
Tamás kezd először fészkelődni, és ahogy megpróbálja kinyújtani a lábait, az asztal alatt Léna Magdáéba ütközik. Akár a csiga a szemeit, a fiú az érintésre rögtön visszahúzza őket.
- Bocsánat-
- Köszönjük!
Szólal meg egyszerre Kata és Tamás.
- Szívesen. Ha esetleg még éhesek lennétek, körülnézhetek, hogy maradt-e valami.
Léna Magda gyakorlottságra utaló mozdulatsorral hajtogatja ki magát az asztal és a falhoz állított szék öleléséből. Már indulna is, de Katáék őszinte tiltakozása megállítja.
- Jó… Akkor gyertek át a nappaliba, ott jobban elférünk.
A nappali valóban sokkal kényelmesebbnek bizonyult. A fakóság uralta atmoszféra ugyan még mindig jelen van (valamiképp kívülről szorítva és ugyanakkor belülről feszítve hőseinket), de most legalább süppedős fotelekben kell Katának és Tamásnak megbirkóznia vele. Vendéglátójukat is először veszik jobban szemügyre, aki a dohányzóasztal túloldalán, egy kék-vörös lepedővel letakart kanapén fekszik, lábait lógatva a karfáról.
A lány egy védtelen, törékeny kismadár benyomását kelti, aki emiatt aztán örök haragban is áll a természettel. Néha-néha egy hirtelen mozdulattal mintha önmagát és a világot vonná kérdőre: „Azt hiszed, ez vagyok? Ha!”
- Szóval… Léna Magda? – zavarja meg az ablakpárkányra állított óra tikktakkolásával szabályos időközökre bontott idő hibátlan futásával járó nyugalmat Kata.
- Szokatlan, ugye? Persze nem én adtam magamnak, de szeretem.
- Elfelejtett királylányos ebben a szürkeségben, nem? – jegyzi meg Tamás.
- Talán nem tetszik az otthonom? – villan a lány tekintete.
- A szürkeséget… Nem úgy értettem!
Tamás sietős visszakozása meglepi és kicsit talán csalódottá is teszi Léna Magdát. Megtámasztja magát a könyökével, és az ablakon át az elvonuló viharfelhők után néz.
- Jól van, na. Ne parázz. Mitől vagy ilyen ideges? Rossz a lelkiismereted? Fura pár vagytok.
- Nem vagyunk pár! – siet tisztázni a dolgot Kata, talán egy hangyányit túl gyorsan.
- Ketten vagytok, nem?
Egy vicc juthatott eszébe? Ki tudja. Mindenesetre Léna Magda elmosolyodik.
- Úgy igen, de egyébként-
- Nem. – fejezi be Tamás, bár nem szívesen.
- Éértem.
Az óra ketyegése kérés nélkül veszi át az üres helyek kitöltésének nehéz feladatát, míg Léna Magda újra meg nem szólal.
- Ha a ruháitok megszáradnak, indultak újra tovább?
- Igen. Valahová mindig menni kell…
- Miért? Nem egyszerűbb egyhelyben és életben maradni? Van étel, tető a fejed felett… Igazam van – Tamás? Te egyetértesz velem, nem igaz?
A fiú nem válaszol, de az arckifejezése elárulja, hogy nem tetszik neki a kérdés, még kevésbé az, hogy Léna Magda ennyire örömét lelte abban, hogy feltehette.
- Hagyd. Inkább én válaszolok a kérdésedre – hajol előre Kata. – Tudom, ahogy mindenki tudja, hogy nincsenek már hősök. Lehet, hogy sose voltak. Valószínű. Csak mi vagyunk, emberek, és lehet, hogy nem tehetünk semmit a világért, az országért, vagy akár csak egy másik emberért, de ha körülnézel magad körül, láthatod, hogy egyvalamiben nagy tapasztalatunk van. Bár a tapasztalat talán nem a legjobb szó. Inkább történetek.
- És mi volna az?
- Tudjuk, hányféle mód van, ahogy egy ember meghalhat.
- És te meg akarsz halni?
- Nem. De nem akarom kivárni, míg egyszer csak megtörténik velem.
- Ostobaság. Mi a különbség, ha így is, úgy is lemegy a függöny?
- A tudat abban az egy, utolsó pillanatban.
- Az csak egy pillanat. És éveket, az egész életedet adod fel érte.
- Az a pillanat az út vége. Az egész élet lényege… az ellobbanás.
Léna Magda elgondolkodva nyújta ki a lábát, előbb a balt, aztán a jobbat, majd hagyja visszaesni és a kanapé oldalához koccanni őket. Végül Tamáshoz fordul.
- És te?
- Nekem… Kata minden pillanatom.
Léna Magda bólint, aztán szórakozottan elnyúlik.
- Lehet, hogy elkísérlek titeket egy darabon. Nem ismeritek a várost.
Utolsó kommentek