- El sem tudtam eddig képzelni, hogy élvezzem a botorkálást. De most így nekem jó. Tetszik a dolog. – mosolyog Álmos Lucára, újdonsült útitársára. Mesterének végtelenül hálás, hogy csatlakoztak végül a fehér lángba boruló alakokhoz. Álmos kilátástalannak ítélte eddigi helyzetüket s bár most sem volt semmivel sem rózsásabb a helyzet, legalább nem foglalkozott vele. Volt valaki, aki elterelte erről a figyelmét. Igen, a lány a jobb oldalán.

Luca meglehetősen gyors léptű teremtés volt, Álmos megfigyelte a mozgását is. Minden idejét annak szentelte a napfelkelte óta, hogy minél jobban az emlékezetébe vésse a lány legapróbb rezdüléseit is. Észrevette, hogy míg ő kettőt lép, Luca hármat. Ennek igazából semmi jelentősége, de Álmost nagymértékben megnyugtatta a dolog, hogy képes ilyenekben örömét lelni.

A csapat egy képlékeny alakzatként rótta a métereket az őszi gúnyába öltözött erdőben. A levelek sírtak a száraz fűben, mikor rájuk léptek, a reggeli harmat könnyként csorgott végig a fák szárain, beleivódva a durva mélyedésekbe, majd egy nagyobb cseppben összegyűlve lepottyantak a síró levelek közé. Ott aztán kopott tornacipő orrát nedvesítették be, Luca lábán cipeli őket tovább.

- Mit gondolsz, meddig tart ez az egész? Ez a megyünk, de sehol semmi? Már hetek óta gyalogolunk, de még nem érkeztünk el egyetlen városba sem. Hol vagyunk egyáltalán?

- Számít ez valamit? Én már teljesen beletörődtem ebbe. Megyünk valahova, az út hosszú, sokáig tart. Én hiszek abban, hogy ennek van értelme.

- Jó neked, bár gondolom, neked sem volt könnyebb megszoknod ezt az egész helyzetet.

- Hát persze, hogy nem, de mit sem változtat ez most a helyzeten. Álmos, ne filozofálgass, nem áll jól neked, inkább kapj el! Bár nem hiszem, hogy sikerülni fog…

Luca széles mosollyal az arcán nekiiramodik a keskeny utat övező bozótosnak, ami két-három méter után egészen átláthatatlanná kezd válni. Hallja a recsegő ágakat a háta mögött és csak fut, azt sem tudja merre, de fut, nem is ezen a világon. Álmos egyre jobban lemarad, köszönhetően a visszacsapodó ágaknak és a sok gaznak, amibe folyton beleakad a lába. Luca elöl, Álmos utána, mint a játékos kiskutya, ha kergeti a kiscicát. Pár percnyi futás után Luca behúzódik egy nagyobb gaztenger közepére és vár. Meg akarja ijeszteni Álmost. Vár. Fülel. Sehol senki. Izgalma kezd alábbhagyni, már a szíve sem ver olyan gyorsan. Hova lett Álmos? Az előbb még itt volt a…

- Na most elkaptalak! – Luca óriásit sikolt, Álmos pedig elégedett vihogással veszi tudomásul az akció sikerét. Megragadta a lány csuklóját, mintha nem akarná többé elereszteni. A lány amennyire lehet, megrémült, szíve még gyorsabban ver, mint azelőtt. Azt veszi észre, hogy egyre inkább eluralkodik rajta a félelem, az az ismerős félelem. Visszaemlékszik arra az estére, amikor ugyanígy „meglepték” őt.