Vérmagyarország

A falu Zalaegerszegtől nem messze, dombok ölelésében fekszik. Az öregek a 7-es Menedéknek hívják. Egyikük sem tudja persze, hogy van-e 1-es, 2-es vagy 3-as (6-osról nem is beszélve), de ez a kis hazugság valahogy reményt ad mindannyiójuknak. Néha összeülnek, és vitatkoznak arról, vajon hány hasonló telep lehet még a falon belül. Egyikük-másikuk, az optimisták nem átallanak kétjegyű számokat emlegetni. Rájuk úgy néznek a többiek, mint régen a bolondokra, amikor még úgy tartották, hogy jóserejük van: megjátszott, elnéző türelemmel, néha haraggal, ha csordultig telt a pohár.

A hely 22 családnak jelenti a „mindent”: életet, viszonylagos biztonságot, szabadságot, de mindenekelőtt otthont. Persze mindannyian érzik, hogy az állapotuk az adott körülmények között álomszerű, és talán csak játszik velük valaki. A fával megerősített, földbevájt veremházak mélyén nem találni egyetlen embert, aki nem félve várná a holnapot. Talán csak Kata – aki eddig ugyan jóstehetséget nem mutatott, a falu lakói azonban mégsem haboznak őt bolondnak nevezni.

Kata amolyan fekete bárány a menedékbeliek között. Éppen egy éve, hogy egy zalaegerszegi portyán a vadászok rátaláltak a fiatal lányra. Olyan nemtörődömséggel, félelem nélkül járt az elhagyott épületek között, hogy először nem is gondolták maguk közé tartozónak - embernek.

Rögtön az első nap feltűnést keltett azzal, hogy a vezetékneve után érdeklődőknek makacs hallgatással válaszolt, majd később kijelentette: neki olyan nincs, az ő neve egyszerűen Kata. Különösnek tűnt akkor és ott ez a viselkedés, hiszen sokaknak a név az egyetlen, amit a régi időkből meg tudtak menteni. Örökség, ami korokon át maradt meg nekik. Korábbi viselői, az őseik túléltek és továbbadták nevüket, bármi történt is. A nevek a múltat jelentik a jelenben és a reményt, hogy a jövőben is jelenteni fognak valamit.

Kata fekete bárány, de farkasagyarakkal. Nem sokkal érkezése után már ellenállást próbált szervezni, de erőfeszítéseit semmivé foszlatta a gyanakvás, amit mindezzel a falubeliekből kiváltott. Nem számolt azzal, hogy amit ő a túlélés egyetlen lehetséges formájaként élt meg, azt mások úgy látták, mintha Kata épp egy szakadék felett vékony kötélen egyensúlyozó amatőr artistát lökdösne hátulról, attól (az egyébként jó) szándéktól vezérelve, hogy az minél előbb átérjen a biztonságos túlsó partra. Valahol mélyen mindenki érzi körülötte, de igazából senki sem érti azt az igazságot, aminek legismertebb formája, hogy a legjobb védekezés a támadás. Hogy nem volt még ország, ami csak védekezéssel háborút nyert; hogy nem volt még vár, amit nem vettek be…

Kata végtelenül magányos farkas a bárányok között...

Álmos fekszik a földön, hanyatt, rajta egy szúette, pepita pokróc. Fogait makacsul egymásnak szorítja, mintha attól tartana, hogy a világ bogár képében a szájába mászik, és kénytelen lesz lenyelni. De a világ közönyös. Álmos fekszik, körötte csend… És néma tartomány. Hajnal van megint, ugyanolyan fázós, akár a tegnapi volt. A hasára rajzolt medve oktogram jóleső melege tűnőben van.

- Jó reggelt. – szólal meg a főnök egy kicsit odább.

Az első énekesek az erdőben csiripelni kezdenek. Álmos tekintetét a lombkorona résein át meg átvonuló felhőkre szegezi, és nem válaszol.

- Menjünk… - a főnök felkászálódik, és megrázza magát.

- Több milliárd ember él odakint.

A mester Álmos felé fordul.

- Mi közünk ahhoz?

- Kizárt, hogy ennyi ember mind olyan különböző legyen. Nem hiszem, hogy mind egyéniségek lennénk. Biztos vannak odakint emberek, akik pont olyanok, mint mi.

- Na és?

- Miért menjünk tovább? Ki nyer vele? A világ odakint biztonságban van. A Montgomery-fal megvédi őket. A világot mentjük meg? Nincs ránk szükségük, már nincsenek veszélyben. Magunkat? Alig maradtunk! Esélyünk sincs. Senkik vagyunk. A barátaink mind meghaltak tegnap, és senki sem tud róla. Az életük, a haláluk… nem jelent semmit. Kiért küzdünk még? Miért?

- Azért, mert ez a helyes.

- Ki mondja?

- A szíved mondja. Nem hallod?

- Nem.

- Hülyeség. Tudod, mikor vesznek kárba a tegnap elveszett életek? Csak ha hagyod. Amíg egyvalaki is él közülünk, aki képes járni, dolgozni, addig a halottak terhét a vállára veheti, és továbbmehet az úton.

- De aki meghalt, azt nem hozza már vissza semmi.

- Ilyen az élet, Álmos.

- Ez nem érv.

- Igazad van, ez nem az. De ha már úgyis fel akarod adni, megdögölhetnénk harc közben is. Milyen más lenne, mint egy veremben reszketve, kutyaként, nem?

- Nem győztél meg…

Álmos leveti magáról a pokrócot, felkel, és összehajtogatja, majd a zsákjába teszi. Felöltözik, a csuklyát a szemébe húzza. A főnök készen várja. Álmos felsóhajt.

- Mi a terv?

- Megszerezzük a Szent Jobbot.

- Ó.

Álmos mondana még valamit, de azon kapja magát, hogy nem talál szavakat (sem több szóból álló kifejezést), továbbá hogy a világ bogár képében nagyonis megtalálta nyitva felejtett száját. A fiú kénytelen-kelletlen nyel.

- Iskarióti!

A király hátradől vörös lepellel borított trónján. Szemét a kétembernyi magas, duplaszárnyú, csontberakásokkal díszített ajtóra szegezi. A díszítésekről nehéz megállapítani, tulajdonképpen miféle jeleneteket is ábrázolnak. Egymásba folyó alakok, fent és lent, épületek, növények, állatok, emberek és nem-emberek, minden egy örvényben feloldva, aminek képtelenség megállapítani a középpontját. Egy zseni alkotása, vagy még inkább olyasvalakié, aki eltépte azt a közmondásos hajszálat, és kapálódzva zuhant át a másik oldalra.

- Ne várakoztass, öreg barátom. Nem szívesen válnék meg tőled.

Kopogó léptek zaja hallatszik át az ajtó túloldaláról. Odakint kövezett lehet a folyosó; idebent csak döngölt földet jelent a padló. Az ajtó egyik szárnya nyikorogva résnyire nyílik, és egy jólfésült, öltönyös alak csusszan be rajta. Néhány lépést közeledik a trónon ülőhöz, majd megáll, és némán várakozik.

Egy ötvenes évei derekán járó férfinak tűnik, makulátlan, fehér öltönyben és hozzá illő nadrágban; haja ősz, hátrafésülve hordja, szeme szénfekete, tompa. Legalábbis az egyik szeme – a másikat rongyos kötés takarja. Mereven néz fel a magas talapzaton ülő, fölé tornyosuló alakra.

- Tudod miért hívattalak, nem, Iskarióti?

A férfi szája széle megrándul a név hallatán, de erős, tiszta hangjában nincs remegés, amikor válaszol.

- Tudom.

-Hát halljuk. – dől előrébb a király.

- Majdnem úgy történt, ahogy tervezte,… uram. Az ellenállás utolsó nagyobb csoportja kiiktatva. Egy-egy magányos, elszigetelt ember maradt csak, akik még elkeseredésükben képesek önálló akciókat végrehajtani. Ezek azonban minden bizonnyal reménytelen vállalkozások, és nem jelentenek veszélyt.

- „Majdnem”?

A férfi kivár, majd folytatja.

- Egy sámán és a tanítványa ismeretlen helyre távozott.

- Csalódást okozol, Iskarióti.

- Előre nem látott beavatkozás történt.

- Ki volt az?

- Előre nem látott, ismeretlen eredetű beavatkozás történt.

- Részleteket, Iskarióti.

- A tanítvány révülésbe fogott, hogy feloldjon egy szigillumot. A jelenléte ekkor ismeretlen helyre távozott. Míg a szellemférgek végeztek a csapat többi tagjával, megpróbáltam lekövetni a fiú fonalát, de túl gyorsan történt minden.

Az Iskariótinak nevezett férfi elhallgat. Két üres tekintet fonódik egymásba.

- Ne játssz velem, öreg. Tovább. A sámán?

- Ismeretlen helyen tartózkodik.

A király felhorkan, majd ökölbe szorítja a kezét. A szemkötős férfi orrán, száján, szeméből és füléből vér kezd szivárogni; a vércseppek vörössel pettyezik fehér öltönyét.

- Feldühítesz, Iskarióti.

- Igen… uram.

- Beszélsz, vagy meghalsz?

Az Iskarióti nem válaszol. A király felemeli az öklét, és olyan mozdulatokat tesz, mintha morzsolgatna valamit a tenyerében. A teremben visszhangot ver a bordák, a csontok ropogása, de a vérző férfi nem kiált fel, csak bólint, mikor már nem bírja tovább. A király kivillantja fogait, majd szétnyitja ujjait, és tenyerét visszaejti a trón karfájára.

A másik térdre esik, de nem marad sokáig ebben a helyzetben. Még levegőt sem vett, máris igyekszik újra lábra állni. Imbolyogva próbálja megőrizni egyensúlyát. Megremeg, fúj, majd folytatja.

- Nem tudom mi történt. A sámán körül… védővarázslat jelent meg. A szellemférgek nem fértek hozzá.

- Milyen varázslat?

- Nem sámáni. Nem hermetikus.

- Nocsak.

Valahol viaszcsepp folyik le egy gyertya oldalán, esik, majd földet érve pillanatokon belül megszilárdul.

- Jön a konkurencia,… uram?

Alig fejezi be a mondatot, a férfi rongybabaként csapódik a kétszárnyú ajtónak, émelyítő reccsenést hallatva. Mikor újra felkel, ezúttal még nehézkesebben, mint az előbb, bal karja természetellenes szögben lóg a helyén. Jobbjával lesöpör néhány porszemet véres, itt-ott már felhasadt öltönyéről, aztán, amennyire képes rá, kihúzza magát.

- Én teszem fel a kérdéseket, Iskarióti. Mehetsz. - morran rá a király.

A férfi biccent, és ahogy jött, résnyire nyitva az ajtót, kihátrál a teremből.

Émelygés tör Álmosra, ahogy benzingőz, út, föld, hús és hideg szaga lövell az orrán át a fejébe. Egy pillanatra úgy érzi magát, mint akit élve eltemettek, azonban mielőtt a pánik megbéníthatná vagy épp kétségbeesetten kaparni kezdene, kinyitja a szemét.

Előtte, a kihajtott ponyva kapuján túl valami alakot lát derengeni az árnyékok mögött. Lélegzete ólomként üli meg a tüdejét. Hűvös van, bár a nap már teljes korongjával a horizont fölé kapaszkodott. Álmos szeretne máshol lenni, de még feladata van. Előrehajol, hogy jobban a teherautó mélyére láthasson; ekkor azonban egy kéz nehezedik a vállára, és ő majdnem hanyatt esik hirtelen fordultában.

- El kell mennünk innen. Azonnal! – suttogja a főnök. – Ne kérdezz semmit.

- Hogyhogy? Mi történt? – Álmost sötét előérzet lepi meg. Kilép az IFA takarásából. Szóra nyitja a száját, de hang nem jön ki rajta.

- Nincs mit tenni, fiam. Megleptek minket, míg nem voltál itt. Egyszer csak… Elragadta valami a lelküket, azt hiszem…

- És…?

- Hogy én? Valahogy szerencsém volt… De most – gyerünk, nincs mit tenni. Nem tudom megmenteni őket. Nem tudtam.

A fiú ködös tekintetét elszakítja valaha volt társairól, és hitetlenkedve néz mesterére. Az összeszorított állkapoccsal és mereven néz vissza rá.

- Mennünk kell. Nem maradhatunk tovább.

- Nem hagyhatjuk itt őket… Csak így, az út mellett.

Schmidt Jenő feje hangosan koppan az aszfalton. Ahogy oldalra dőlve fekszik tehergépkocsija mellett, olyan, mintha csak aludna. Körülötte a Rikoltó Sólyomfik Népe: tömött fekete zsákok, egyik végükön cipős, bakancsos lábakkal.

- Talán közéjük akarsz heveredni te is? Mondom gyere! – a vezér megragadja a fiú karját és megszorítja. – Még nincs vége, hallod? Szükségem van rád. Te vagy az utolsó reménységünk. A fenébe is, még megmutathatjuk neki!

- Én? Én?! Reménységünk?! Miről beszélsz? Végünk van! Nem maradtunk többen, és az is csak idő kérdése, hogy mikor kerülünk mi is földre!

- Amíg élünk, van remény!

- Jah, meg higgy az álmaidban. Meg a barátság mindennél nagyobb erő! Nem is beszélve a szeretetről.

A főnök vállon ragadja Álmost, és csuklyája alól szemei fehéren izzó jégként villannak elő.

- Befejezted?

Hősünk addig forgatja fejét, míg egy utolsó pillantást nem vethet néhai bajtársaira. Szeme sarkában könny gyűlik. Fázik.

-Ők is… oda?

- Mindenki oda kerül, fiam. Nekünk nincs már Menny.

- Ez nem fair…

- Befejezted?

- …Be.

Kemény léptekkel sietnek tova az út mentén. Nem néznek egymásra, nem szólnak egymáshoz, csak az ugyanolyan fekete köpönyeg jelzi, hogy egymáshoz tartoznak.

A mester komor gondolataiba merülve baktat Álmos után.

„Szegény bolondok…” – szökik ki a száján.

Álmos nem hallja.

- Szervusz! – sziszegi a róka, és feltekeredik a kopár fa törzsén. Nyomában a kéregről jókora darabok peregnek le, elszenesedve, mintha megégtek volna – Üdvözöllek Pytho birodalmában!

Fehér, beteges fűszálak tengerében áll a fa, ágai az epeszín égbe fúródnak. A sebekből lila, ragacsos éjszaka szivárog, és végigcsurog az ágakon.

Álmos nyel egy nagyot, de a szíve nem akar lejjebb csusszanni a torkánál. Kitartóan dörömböl tovább az ádámcsutkája alatt.

- Ez… csapda. Talán még… - kezd bele, de nem folytatja. Lenéz a hullafehér fűben előtte masírozó ujjnyi nagy, vörös hangyákra. És mellette. És mögötte. – Ó.

- Éleszelméjű kölyök vagy, ahogy nézem – vigyorodik el a róka, és pikkelyes bőre alatt fojtott kacaj hullámzik végig. – Bizony, ez egy capda. Gondoltam közelebbről szemügyre veszem ezt a ti kisz játékotokat. Hermetikusz sszámánmágia? Gyerekszég, ha meg nem haragsszol. De gyerekek ellen működik, nem? Ó, a jó öreg Trisszmegissztussz… Néha meglátogatom odalent a Pokolban, tudod. Szokat tanulok tőle. És persze szórakozásnak szem utolszó-

- Mit akarsz tőlem?

Hősünk, ha valóban az, két lépést előrelép. Aztán még egyet. Óvatosan a hangyákra pillant, azok pedig vissza, rá. Szomorú, kék emberszemekkel. Álmos elborzad, akarata megbicsaklik. Megáll.

- Én? Cak besszélgetni, kisz hercegem – feleli amaz mosolyogva, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga egy pikkelyes, tekergő és nem utolsó sorban beszédhibás róka számára.

Álmos lehúnyja szemét. Újra elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, kitör a körből. A hangyák haragosan zümmögnek, ahogy a fiú közelebb ér hozzájuk, majd átlépi őket.

- Nézzenek oda! Kissszabadult, elsssszabadult! Jaaaj, hova bújjak? – röhög a róka, miközben a farkával kapaszkodva lóg fejjel lefelé a fáról.

- Mi? Még mindig… Szóval nem a kör… - Álmos komor bikaként (na jó, legyen inkább „komor gidaként”) a fa és a róka felé veszi lépteit. Utóbbi tovább ingerkedik:

- Mint mondtam, az cak játék. De ha már játék, lásszunk egy találósz kérdészt! Ha egy fiú gyalogol a Codák Városza felé, és az oda vezető úton menet közben szembetalálkozik egy tucat bolonddal, mindegyiknél egy tucat zák, azokban egy tucat macska, azokban egy tucat egér, és velük van még egy bolond, aki okoszabbnak képzeli magát a többieknél – akkor hányan vannak útban a Codák Városa felé?

A fa Álmos minden lépésével távolodni látszik. Álmos makacsul, dühödten előbb megszaporázza lépteit, majd futni kezd, de hiába.

- Nosz?

- Csak… egy… te… szemét…

- Mmm. A válasz rossssz. A fiú a Codák Városa felé tart, de nem ez volt a kérdéssz. Ki van útban, az volt kérdéssz. Az a szok bolond van útban, kissz hercegem.

A fiú megáll, lihegve, mint egy gőzmozdony.

- Mit… mit… mondtál?

- Vissszlát, kis hercegem! – integet a róka, Álmos pedig újra az ismerős aszfalton találja magát.

- Segítened kell, Gábriel…

- Te nem tudod, mit kérsz. Komolyan mondom, nem tudod.

- De…

- Ha csak egyetlen rossz lépést tennék, ha csak egyetlen rossz gondolatom lenne, a nyakamon lenne az egész. Nem… nem akarok közelebb sodródni hozzá. Talán ha nem csapok nagy zajt, nem lesz nagyobb baj se. De amit te kérsz tőlem, Kata-

- De te vagy a legközelebb, nélküled-

- A legközelebb? Ó, nem. Nem a legközelebb. Ha egyáltalán bármiért is hálát adhatok az égnek, hát hála az égnek, hogy nem vagyok a legközelebb.

- Úgy értem, a legközelebb azok közül, akik…

- Hogy nem vagyok egy azok közül, akik akkor sikoltva vájták ki a szemeiket? Akik nem esznek és nem isznak, csak sírnak, és sírnak mióta meglátták? Erre gondolsz, ugye Katám? És te azt várod, hogy segítsek? Láttam őket. Nem csak azokat, akiket te is. Láttam, mi történik velük aztán; velük is, meg a többiekkel. Megszámlálhatatlanul sokan vannak, és figyelnem kell őket, Kata. Az álmaimban is, mindenhol… Fogalmam sincs, hogyan és miért… Hogy miért velem történik, de tudod mit? Elegem van már belőle, hogy ezekkel a miértekkel foglalkozzam. Mind itt vannak, tudod? Mind a Pokolba menők. Csak húzza lefelé őket az örvény, csúsznak lefelé némán, körbe-körbe, lefelé, lefelé, mintha egy átkozott WC-kagylóba bámulnék. Lelkek, Katám, emberi lelkek...

- Gábriel…

- Ne szakíts félbe! Egyáltalán honnan veszed a bátorságot? Hogy van képed?! Te nem tudod… Nem tudsz te semmit!

- Nem ülhetsz itt-

- Dehogynem.

- Figyelj rám! Nem—nem várhatsz, amíg… Amíg valami történik. Nem nézhetjük tétlenül a világvégét!

- Világvége? Miről beszélsz? Nekem inkább úgy tűnik, mindig is erre vágytunk, nem igaz? Hogy figyeljenek ránk, hogy nézzenek minket! Hogy féljenek tőlünk... és idegen ajkakon újra ott rebegjen a szólam: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket”!

- Nagyon költői, Gábriel, nagyon költői-

- Hát itt van, megkaptuk. Nagy Magyarország. Kárpátia Demonokrácia!

- Gábriel, kérlek… Könyörgöm…

Álmos megropogtatja az ujjait, majd a ponyva felé nyúl. A keze megáll a levegőben, elbizonytalanodik – aztán gyors mozdulattal, ahogy a füleit hegyező szarvas iramodik meg hirtelen, félrerántja a leplet.

Pár percig megint csend, amíg a fiú a raktérbe mereszti tekintetét. A csuklyások sorából valaki tüsszent, itt-ott egy-egy „egészségedre” válaszol rá. Schmidt úrból is öli már ki az orrába fészkelődött páratűpárna az emberkedést…

- Tetragramma a róka jegyében, főnök – szólal meg végre Álmos, és bármit is lát odabent, nem veszi le róla a szemét – Majdnem tri-, elég komolyan össze van szőve… Révülök és feloldom, jó?

- Jól van, csak csináljad. – érkezik a felelet, pattogósan, türelmetlenül.

Schmidt a hang irányába sandít. Most, hogy egy kicsit jobban megnézi, látja, hogy amannak fehér toll is van a nyakában.

- Ti valami bölcsészek vagytok? – vonja össze a szemöldökét, hogy Rózsa Sándor is megirigyelné.

-   Hogy mi?

-   Tudok ám egy kicsit én is latinul…

-    Ahhha.

Álmos kutakodni kezd bő szárú nadrágjában, és egy erszényt, abból pedig egy régi kazettás walkmant vesz elő. Hátracsapja a csuklyát (amire többen az IFA hátulja közelében álldogáló konzervatívok közül felszisszennek), majd felteszi a fejhallgatót. Katt. A fiú, akiről most már elmondhatjuk, hogy szőke hajú, és arcra körülbelül mint a Pál utcai fiúk Nemecsek felé súlyozott átlaga, lehunyja szemét. A fejhallgatóból dob hangját hallaná kiszűrődni, ha valakit érdekelne, és egészen közel sétálna.

- Mi vagyunk a Rikoltó Sólyomfik Népe… - kezd bele a főnöknek nevezett fehértollas, de Schmidt úr közbevág:

- Ti mind?

- Hát… egyelőre. De nem ez a lényeg, szóval… Mi vagyunk a felszabadítók.

- Mint az oroszok?

- Nem… nem mint az oroszok. – sóhajt fel a főnök, és lélegzete szabad, ámde gyorsan oszló pamacsként száll el a nap felé.

Mélyen a romok alatt, a fullasztó sötétben ujjak kaparásznak egy régi-régi porcelánkád peremén. Nem így képzelte a halált. Szíve kétségbeesetten dobálja magát bordái alatt, akár a víz alá nyomott fej – jobbra, balra, ki, bármerre, csak el. Sikoltani nincs több levegő, nincs több erő; csak úgy elszökik a reszketeg lélegzet, csendben, és egyre halkabban.

A király elemeli a fejét az öregasszony testétől. Hunyorít, aztán visszahajol, és apró harapásokkal letisztogatja a húst a felkarról, míg csak a csont marad. Sokáig rág, nem siet sehova. Közben friss vér fut le a kád fehér falán, futtában becsatlakozva egy már korábban megindult erecskébe.

Ilonka néni sóhajt. Szomorú, ráncos, elveszett lelkét magába öleli a síri, sötét terem. Ilonka néni nem így képzelte a halált.

A király még jóideig falatozik, aztán a testet a nyakánál megragadva a jégverembe lódítja. Mélyen, a valaha volt Parlament romjai alatt, a barlangban egy tiszta, fehér kendővel, finom mozdulatokkal letörli a vért a szája széléről.

    Harmatos hajnali szellő kurkássza Schmidt Jenő tehergépkocsi-vezető divatosan rövidre nyírt haját; feltartott keze lassan kékülni kezd a hidegben. Kissé már fázik. Pedig ez a reggel is úgy indult, mint akármelyik másik: egy szállítmány kolbászos keksz Pusztakistapadványra, a szerződés szerint…

    - Mondjátok már meg, mi a fasz van, hogy tolnátok szájba a vacogós cápát! – bukik ki belőle, bár össze-összekoccanó fogai közül a mondat erőtlenebbül hangzik, mint ahogy remélte. Kissé már rágja az ideg.
    Egymaga áll csak az út szélén a sötétkék IFA mellett, ha nem számítjuk a tucatnyi csuklyás figurát, akik körülveszik. Nyakukban fonalra fűzve fekete tollak és madárkoponyák, kezükben másfélkezes szalonnázóbicska. Éberen figyelik a sofőrt. Az egyik útmenti jegenyefáról barna levelet zörget végig az aszfalton a feltámadó szél, de senki sem foglalkozik vele.
    Ha a Sorsnak lenne érzéke a hatáskeltéshez, e pillanatban minden bizonnyal az Őskáoszt idéző villámok csapkodnának, és legalábbis egy kisebb tájfun cibálná, mint mosásban színét vesztett Jolly Rogereket, a csuhások fekete köpönyegét. Közben Ennio Morricone orgonaszólót játszana. Vadul.
    De talán alszik még a Sors ezen a korai órán, így a gépeltérítőknek nem jut más, csak a didergés, ami - valljuk be – nem annyira cool.
    - Álmos fiam, menj, nézd meg – szólal meg valaki a karéj távolabbi végéről. Szavai a megkönnyebbülés sóhajával kísérve gerjednek végig az emberláncon, mígnem a túlvégről kilép egy figura, és a teherautó hátuljához baktat.
    - Hozzá ne nyújjá, letörömakezed! – sercen fel még egyszer Schmidt úrban az ellenállás szikrája, mielőtt végképp kihúnyna.
    Álmos azonban nem ijed meg. Legfeljebb fázik egy kicsit, de arcát már a remény pirosítja, hogy ennek az egésznek hamar vége lesz, és mindenki szépen hazamehet…